Nha Trangról még nem írtunk. Elsőre az ugrott be, ilyen lenne a román tengerpart, konkrétan Mamaia és környéke, ha kivételesen sikerült volna a tizenmásodik román kommunista ötéves terv, és a pártvezetőség úgy dönt: a galaci bányákból származó állami pénzekből szocialista mintavárost húznak fel a tenger tövébe! Szocialista alatt itt ne a szürke tömbházsorépítészetet képzeljük, hanem a Rendet. Az egyenes, sudár derekú, középen büszke kisfákkal elválasztott, feleslegesen háromszor hármas városi utakat; az úttörő lelkének tisztaságát jelképező gondozott parkokat; a vietnámi munka kipirult arcú hőseit felskeccelő, általában piros-sárga feliratos óriásplakátokat vagy szalagokat; valamint a városhoz képest eltúlzott méretű tengerparti sétányt, ami mentén megamolámia határát súroló óriáskandeláberek vezetik a 25 köbcentis ifjúságot a szebb, ígéretesebb halászfalvak irányába!

Motort béreltünk, és nekivágtunk a Doc Let irányába vezető "ocean drive"-nak. Úgy mentünk 30 kilométert a háromszor három sávon, hogy talán két másik járművel találkoztunk, mielőtt az A1-es autópályába becsatlakoztunk volna. Hogy a kontraszt kellő legyen: az autópálya egy normál vidéki út. Szívet melengető, felesleges látvány volt. Nha Tranh ilyen szempontból kissé utópisztikus - de mint annyi minden Vietnámban, ezt a terhet is aranyosan viseli. Mert tévedés lenne azt hinni, hogy Nha Trang nem kellemes város, igenis az, és a város mentén levő óriási, standardhomokos tengerparttal se volt semmi gond, az legyen a "beach" legnagyobb problémája, hogy átláthatatlan méretű, és hogy túl sok rajta a hűs pálmafa.

Vietnámi jellegzetességként a kommunizmus látszólagos rendje gyönyörűen megfér a kapitalizmus édes mocskával. A part mentén levő, másodpercenként nagyobbodó óriáshotelek és herkentyűéttermek nekünk szóltak: az már kérdés, hogy mivel mi fapadosban utazunk, mindössze fejenként 5 dollárt voltunk költeni egy légkondicionált, kábeltévés, 24óra recepciós, wifivel ellátott, patyolattiszta szobáért, amiben természetesen benne van a hotelfogkefe, ágynemű, tiszta törülköző. Viertnámban látszólag ez a fapad, mert amióta itt alszunk, nem sikerült ennél szarabbat találni. Ez se gond. Ami viszont az: az időjárás. Ami az első nha trangi napon még viszonylagosnak tűnt, az a második nap elkerülhetetlen valósággá vált: elkaptuk a monszon valamelyik rosszindulatú, megkesereredett oldalát, és láttuk: semmi esélyünk se lesz napfényben fürdeni. Mesterséges napfényre kellett volna költeni a hat sávból kettőre nyomott állami pénzeket!

Úgyhogy úgy döntöttünk, a tervezett napozás/beachelés helyett kipróbáljuk a dél-kelet ázsiai belföldi turisták szórakozását: a Bulihajót! Hogy miért feltételeztünk, hogy az az időjárás, ami a parton épp megkeseríti a napunkat, jobbá változik csupán azáltal, hogy kimegyünk egy ingatag hajóval a tengerre, a Nha Trang környéki szigetek közé, azt így utólag sem tudjuk. De a helyzet még annál is rosszabb volt, mint sejtettük az első, hűvösre fordult pillanatokban. A hajó, fedélzetén velünk, egy belga párral, és ötven bulira vágyó ázsiaival tíz perc alatt egy sápadozó, levert masszává csomósodott össze, mint a liszt, amihez túl sok tojást keverünk (jusson eszünkbe, majd a vietnámi alapjakáról is akarunk írni), mert a levegő lehűlt 16Cra, a hullámok embermagasságúakra nőttek, a szigetekből semmi se látszott a szitálló esőtől, és a minden oldalrűl nyitott túrahajón sporadikus játékossággal szarrá áztatott bennünket a hullámverés, miközben a háttérben Nirvana átiratokat játszott a fedélzeti zenekar egy dobbal, egy elektromos gitárral, és egy teljesen illuminált Popeye-imitátor másodkapitánnyal.

Most röhögünk, mert éppen lelkileg újraéljük.

A program része volt az is, hogy az egyik szigeten a háromból (Hón Tám, Hón Mót, Hón Mun) könnyűbúvárkodni fogunk. Reméltük, elmarad, és annál hamarabb visszavisznek bennünket a nedves, de legalább biztonságos kikötőbe - de ahogy az összeszorított állkapcsú kapitányra néztünk, egyértelművé vált, hogy márpedig ő mindenképpen megadja nekünk azt a szolgáltatást, amire előfizettünk, úgyhogy vigadni fogunk, ahogy azt a programfüzet kéri! Ezen ne múljék, bátran belevágtunk a méteres hullámokba, miközben a felkavarodott homokörvények mögül színes csíkozású halak próbáltak bebámulni az úszószemüvegeink közé, hogy kik ezek az idült marhák, ebben az időjárásban.

Menekültünk volna a hajóról, de nem lehetett. Gondoltuk, bevetjük magunkat a vízbe, és elúszunk a távolban fölsejlő Nha Trang-ig, saccra 5-10km, talán estére révbe úszunk.Vagy stoppolunk. Végülis, ha el is merülünk a vízben, fölfele tartott hüvelykujjunk még jó ideig látszani fog. A kétségbeesésünk beletörődéssé fajult, amikor kipakolták az hajó mellé a úszó bárpultot tele piával, és azt mondták a hidegre belilult ajkú túraközönségnek, csobbanjunk inni! Amitől mindenki a hajó ellenkező oldalára tódult rémületében, és a bárka teljesen féloldalra dőlt, és egyből az vetődött fel bennük, félős veszternerekben, hogy vajon biztonságos-e a hajó? Hát vélhetőleg igen, nyugtattuk magunkat. Akkor is, ha a popeye-szájú másodkapitány éppen egy szál fürdőalsóban áll a a hajó tatjához kötött úszó bárpulton, és részegen majomtáncol, hogy a mi kedvünket is meghozza ahhoz, hogy beússzunk mellé zuhogó monszunnedvekben.

Mire visszaértünk a partra, a monszun teljes mellszélességgel okádta végig a partot, úgyhogy mi átadtuk neki a betervezett harmadik Nha Trang-i napunkat, és gyorsan felszálltunk egy éjjeli buszra Hoi An irányába.

Fotók itt: https://picasaweb.google.com/lillushazse/NhaTrang#