Hajnalban újra eljött mögénk az eső - vicces, ahogy mindig kivárja, amíg letudjuk az adott vidékre betervezett kűrök nagy részét, és csak utána támad, udvariasan és lovagiasan, azaz ahogy Japánban módi. Nem tudom, hangsúlyoztuk-e eleget, hogy a japánok mennyire jófej népség, vagy csak magunknak mantrázzuk napok óta olvadozva, időnként Lillából egy-egy "óódeééédes" felkiáltást generálva srégvizávi? Következő bejegyzésben ezzel kezdünk majd!

Mindenesetre a hetedik napon - ahogy előre jeleztük - egy nem bejáratott csapáson indultunk neki Kiso állkapocsfeszítő szépségeinek. Ha valaki netán tényleg konkrétan érdekelne a dolog, jelezzük, hogy Magoméból Takayamába igenis el lehet jutni Gerón keresztül anélkül, hogy az ember felesleges hurkokat írjon le Nagoyában, ahogy azt nekünk folyton és fárasztóan sugallták. A célunk nem feltétlenül az internetes útleírásokból fájóan hiányzó információ pótlása volt, inkább az, hogy abból is lássunk valamit, amit az útikönyvek által nem feltétlenül bemutatott környékeken a helyiek csöndben a tatami alá söpörnek. Ezügyben gyorsvasutazás helyett inkább helyibuszoztunk egyet Nakatsugawába (fél órás átszállás), onnan átbuszoztunk Kashimóba (három perces transzfer), onnan Geróba, ahonnan szintén lett volna busz Takayamába (pedig ebben senki sem hitt), de mi inkább kiálltunk stoppolni, hogy aztán egy büszke Hondással viharozzunk be a tavaszi fesztivál, a matsuri kellős közepébe, magunk mögött hozva némi sötét fellegeket, amelyet miatt le is fújták a fesztivál kiemelt részeit. A túravariációnak több előnye volt: egyrészt időt takarítottunk meg, másrészt egész jelentős pénzt is (az expressz vasút borzasztóan drága), harmadrészt másképp sosem tapasztaltuk volna meg, milyen szociális élet zajlik a Kiso-völgyi kisvárosok közötti helyi buszokon, amint pityegve és búgva tekernek másfél méter széles utakon, kozmetikázott kisudvarok között. A negyedik kifejezett előny, hogy ami pénzt megtakarítunk utazáson, azt előzetes fogadalmunk alapján elesszük, és ez már önmagában benefit.

Stoppolni egyébként külön élmény, mert perverz élvezet elfigyelni, ahogy a helyiek ezt a számukra teljesen értelmezhetetlen és megfoghatatlan jelenséget kezelik. Ha valaki nem értené, hogy ez az ő szemükben miért fura, az nézzen rá Japán vasúti és busztérképére. Nakatsugawában a valamilyen okból szombat reggel fél nyolckor is nyitva levő turisztcenterben a kedves bácsinak például konkrétan képtelenek voltunk elmagyarázni, hogy mi stoppolni akarunk, és nem a buszt keressük, hanem a városkából kivezető főutat. Ide tartozik, hogy a buszt lehetetlen NEM megtalálni: valamilyen általunk át nem látott okból mindig ott van, amikor szeretnénk, hogy legyen, és általában arra is megy, amerre nekünk volna jó - ha meg nem, hát mi alkalmazkodunk hozzá, tehát valószínű, hogy a szimpátia kölcsönös.

Takayamában a matsurit, azaz tavaszi fesztivált céloztuk, ha valakit érdekel, az utánanézhet a neten, a lényeg, hogy a takayamaiak évente kétszer utcabállal követelik ki az istenektől a tőlük egyébként okkal és joggal elvárható méltányosságot, jó termést, egészséget és világbékét, és hogy ezt nyomatékosítsák, helyi kézművesek által épített és gazdagon díszített faoltárokat hordoznak körbe az utcákon immáron több száz éve. (A yatai, ahogy ők hívják, természetesen nem oltár, de maradjunk ennél az elnevezésnél, egyébként kinézetre egy katolikus gyóntatófülke, egy sufniban barkácsolt ajándékdoboz , egy frigyláda és egy vén hatosvillamos totális, bűvös és színes keveréke.) Yataiból 11 van, és noha az esőveszély miatt nem hozták ki őket az utcára, meg lehetett őket nézni a városban szétszórt, kizárólag nekik épített méretes tárolóházakban, ahol aztán a sodródó jónépet a japán legendáriumból jeleneteket mesélő marionettbábuk szórakoztatták halálra. És amikor egy ilyen ház előtt pont a Shakkyotai-bábu jelenetét nézte a konzervvé feltornyosult tömeg, és hirtelen eleredt az eső, láttunk valamit, ami teljesen igazolta a japánokról az elmúlt egy hét alatt kialakult képet. Itt-ott kinyíltak az esernyők, de ahogy nőtt a tömeg, az emberek egymás után csukták őket vissza - és hiába volt egyre erősebb és hidegebb az eső, inkább mindannyian áztak, mintsem zavarják a hátrább levők rálátását a műsorra.

Takayamából egy koraesti vonattal indultunk neki Toyamának, ami annyira nem turistalátványosság, hogy újra mi ketten voltunk a turizmus - és nemcsak a vonaton, hanem Toyamában is, ebben az északi kikötővárosban, ami leginkább a sushijáról nevezetes, bár mire felértünk, már sehol se találtunk nyitott éttermet, illetve egyet igen, de ott a jelenlétünktől annyira zavarba jöttek, hogy a pincérlány elegánsan végigvihogta a menülapot, amiből persze csak japán volt, ráadásul kajafotók se tarkították, úgyhogy a személyzet egyesült erővel sem tudta nekünk elmagyarázni, hogy pontosan mivel is tudnának bennünket megetetni, mi meg felületes módon inkább átugrottunk egy már Tokióban megismert kajáldatípusba, a Yoshinayába, mert - valakit szabadon idézve - a marhahúsos egytálétel gyömbérrel soha nem hazudik. Ez nem felületesség - egyszerűen csak igen éhesek voltunk már.

Szóval ilyenekről marad le az, aki csak az útikönyveket követi - meg persze az afféle felemelő látványról, amikor a helyi kisvonat egy smaragdszínű folyót követ két noname állomás között, olyan dombokkal tarkított vidékeken keresztül, ahol meg se lehet különböztetni a dombokra ragadt szürke hófoltokat a felhőfoltoktól. Ilyenkor jó az is, ha az ember egyedül utazik egy vonaton, és nem kell átadni a helyét - ami ilyen tempóban lenyomott fárasztó nap után még akkor is nehezére esne, ha a mellette álló háborús veterán látássérült apácának éppen elfolyna a magzatvize.

Befejezésül a napi haikunk:

Takayama
Legendás bábu,
ázott, ernyőtlen tömeg
kacag az égre.