Tokyo overview. Egy picit New York (stílusérzékben), egy picit Hong-Kong (neon, prüttyögés és szignál-addikcióban), egy picit Szingapúr (a kínos tisztaságban) és egy picit Bangkok üzleti negyede (a felhőkarcolók között kanyargó magasvasutakban), de alapjáraton saját brend, és a fentikhez viszonyítva mindenből hatszoros szorzóval. 

 

Cseresznyevirágzás. Megnéztük a virágzó cseresznyefákat az Ueno parkban egy népünnepélyen, ahol földre terített kék viaszonvászonszerű terítőkön öregek és fiatalok rizses hústálakat zabáltak az ünnepre, a megújulásra és a többiekre való tekintettel. Megnéztük Tsukishimában, a vízparton, ahol kedélyes helyiekkel vitattuk meg az örök szépség... uhm, szépségét. Megnéztük a Shinjuku Gyoen parkban, ahol szépen le is taglózott bennünket, és több órán keresztül bámultuk hanyatt fekve. És megnéztük egyenként az összeset a városban is, mert időnként fel-felbukkannak sarkokon, tereken, utcákon. Kínosan ügyelnünk se kellett, hogy minden fotónkon legyen a sarokban egy fehér vagy rózsaszín cseresznyefa: ott volt mindig magától. 

 

Korrektség. A japánok elviselhetetlenül korrektek. Rossz jegyet vásárolsz az első két-három napban áttekinthetetlen tömegközlekedési rendszeren: szó nélkül visszaveszik a jegyet, ha mégse az kellett, és adják a zsét. Csak sört ittál, nem ettél, mondod az étteremben, és udvariasan eltüntetik a számládról a terítésért felszámolt díjat, mintha ott se. És egy háromezer jenes tételnél véletlenül otthagysz ötvenet a kasszánál: rohanva hozzák utánad, sőt cukorkát is kapsz mellé, mert talán elnézést akarnak kérni. Második nap már a hotelszobában hagytuk a laptopot is. Igaz, rátettem a koszos zoknimat, hogy a személyzet még véletlenül se essen kísértésbe.

 

A fogyasztói társadalom. A bevásárlás itt népsport, bár nem látunk bele, hogy ezen kívül mivel mulatják az időt a mindennapi japán fiatalok. Bárhova megyünk, ott stílusparádéznak zombisan a legforgalmasabb helyeken, ott lógnak a menő boltok környékén díszes, finomra hangolt szabású csúcsmárkákban, zajos és udvariasan közönyös baráti társaságok formájában - szóval gyanítjuk, hogy nagyjából ez tölti ki az idejüket. Ha valaki valódi fogyasztói társadalmat akar látni, ide jöjjön. Mi csak alattomos amatőrök vagyunk ezen a területen. 

 

Az a bizonyos nyomógombos kajálda, amit mindig másképp hívnak. Ez a kedvencünk. Átlagos büfé, látványkonyhával, körben vékony pult, ott ülnek mind, kedélyesen szürcsölve a mizót. Mielőtt bemennél, oda kell menned egy géphez, ami első ránézésre a paksi kettes blokk irányítópanelének tűnik. Étek neve japánul (jobb esetben körömnyi kajafotók mellette), egy háromjegyű szám, illetve az ár. Benyomod a gombokból azt, ami neked tetszik, majd beadagolod a nyíláson a pénzt és kinyomja a kezedbe a rendelőcetlit. Odabent már nem is foglalkoznak pénzzel, hozzák, amit nyomtál. Jutányos árú helyek és mindig kapunk valamit, amire nem is számítottunk. Általában ez is a cél: hogy az összetevőkből legalább egyet ne ismerjünk, vagy, ha lehet, egyiket sem. De van, ami felismerhető. A pink apróra darabolt gyömbér például zseniális, és annyit eszel belőle, amennyi fér, vagy nem fáj. 

 

Okonomiyaki and Co. Nem az útikönyv, hanem egy internetes tipp alapján indultunk Tsukishima városrészbe kajavadászatra: és tényleg, az egyik utca tele van kedves, 3-4 asztalos éttermekkel, ahol az asztallapokba sütőlapot építettek, hogy a vendég maga sütögethesse a vacsoráját. Nem akárhogy, hanem hagyományos rendben, ahogyan az okonomiyaki és a monjayaki receptje megkívánja. Ettünk friss gombával, rákkal, zöldségekkel készített okonomiyaki-t, amit egy híg papalcsintatészta-szerű lisztes-tojásos löttyel sűrítenek, aztán pedig jól megsütnek vaslapon, majd lenyomattuk egy kis hagymás-bambuszrügyes marhanyelvvel. Nyámm. 

 

Shibuja, Shinjuku, Ginza. Tokiónak több központja van, és pazarkodásban  versenyezve egyik éppen sokkal fontosabb, mint a többi - vélhetőleg aszerint, hogy a vásárlásra ingerelhető huszonévesek éppen melyiket tartják menőbbnek. Fényárfaktorban, méretes gyalogátkelőhelyekben, és hirtelen, a derült égből keresztülsüvítő magasvasutakban viszont egyformán osztoznak. Nekünk, villodzó fényekből könnyen elbóduló turistáknak mindegyik bejött, Shibuja méltán világhíres gyalogátkelőhelyétől kezdve - amely egy emeleti Starbucksból nézve olyan volumenűnek tűnt, mint Eger csatája, ahogy harsány meneteléssel egymásnak feszült egyszerre többezer ember a felcsíkozott utcafronton - Shinjuku sokszögletű és lármás terein keresztül Ginza finnyásan észbontó lüktetésével bezárólag. A többit ki is hagytuk.

 

A múlt jelei. Tokió új város. Kevesebb mint száz éve egyszer alulról, rá húsz évre pedig felülről darálódott porrá és hamuvá, ezért nem meglepő, hogy pár ismeretlen kegyből megmaradt építményen kívül a városban nem sokat láttunk, ami a múltat idézné - ami feszengősen furcsa is lehetne egy olyan kultúrának, ami ilyen  romantikusan szereti a múltját, mint Japán, valamiért mégsem az. Asakusa népszerű múltidéző látványossága, a feltételezések szerint i.sz. hetedik század körülre datálható Senso-Ji szentély és a fotogén Ötemeletes Pagoda sugall ugyan némi magasztos szagokat, de sajnos még az előbbit is az ötvenes években építették, mert az eredetit tarkón lőtték a háborúban. (Amitől eszünkbe jutott Vietnám és a lefitymált, poros Hue, azokkal a gyönyörű, mégis teljesen elhanyagolt császári építményekkel.) Szóval Tokió új - de csak részenként vadonatúj, az infrastruktúrán már meglátszik az utolsó húsz év gazdasági válsága, a Shinjuku állomás körülölelő fémdzsungel oldalán kicsit már szürkére porolódott a nyolcvanas évekbeli fémfesték.

 

Prüttyögés. A japánok imádnak mindent, ami prüttyög, kattyog, csicsereg, vagy egyéb természetellenes és vidám hangot ad ki. Ezzel jóval a mi tűréshatárunk fölött vannak, ez már abból is kiderült, hogy mindössze két percet bírtunk csak ki az egyik pachinkóban, a japán gémcenterben, ahol öltönyös férfiemberek órákon keresztül bámulnak egy óriási, flippergépbe ágyazott képernyőt, miközben apró fémgolyókat tologatnak ide-oda, és hallgatják a gépek süketítő zsivaját. Pittyognak a hangszórók, a metróállomásokon csicseregnek a szignálok, pipp-pippelnek az automaták, és madárszerűen csivitelnek a gyalogátkelőhelyek is, utóbbiak közül többet már kívülről tudunk fütyörészni, amivel néha meg is tévesztjük a járdán várakozókat. Imádnivaló! Ha valaki unja a szürke, csöndes hétköznapjait, AZONNAL jöjjön utánunk. A Horidome hotelben vagyunk, van még hely matracnak a hotelszobában, és méretes a kádunk is.

(Új fotók a Tokió, JP linken baloldalt.)