Ma majdnem Fukushimában aludtunk. Végül Nojiri lett belőle. Közvetlen veszélyben egyébként sem lettünk volna, előbbi és utóbbi egyaránt egy-egy lakosztálynév a Magome Chaya nevű minshukuban, a Kiso völgy egyik legszebb falvában, Magoméban. Egyébként szerintünk a legeslegszebb, de ezt tompíthatja az, hogy mindösszesen kettőt láttunk a tizenegyből. Busszal érkeztünk Kofuból ma reggel, de mivel ez igen isten háta mögötti hely, még gyalogolnunk kellett valamennyit a legközelebbi autópályától, ahova a busz pofátlanul váratlanul lőtt ki bennünket. Másfél kilométer hegynek fölfele gyaloglás után már csak nyolc kilométert kellett sétálni, hogy elérjük célpontunkat, a Tsumago nevű postavárost, de előtte a hátizsákoktól már Magoméban megszabadultunk, ami az útikönyvek szerint csupán egy tranzitvároska, a szépséges Tsumago felvezetője, de végül mindkettőnk szerény véleménye szerint minimum egyenértékű a mesterrel.

Akit a japán postavárosok történelme és jelentősége érdekel, az a megfelelő helyeken utánaolvashat, a lényeg annyi, hogy ezek képezték a négyszáz évvel ezelőtti birodalom gerincét, az akkori közlekedési és kommunikációs útvonalak legfőbb csomópontjait. A Tsumagóba vezető Nakasendo út például Kyotót kötötte össze Edóval (utóbbit most Tokió név alatt ismerik), ebből mára egy erdőn és dombgerinceken átívelő ösvényke maradt, a postavárosok viszont idővel bájos rezervátummá alakultak korhű faházakkal, kövezett utcácskákkal, hagyományos irányba csordogáló forrásokkal, bonsai-fákkal és a mindent behálózó időtlen zennel. Nálunk is vannak skanzenek, a sarokban vörös kordonnal leválasztott pókhálos rokkákkal, de bejövős, hogy ezek itt még mindig élő helyiségek. A napi turizmust birkatürelemmel kezelő lakosokkal, fafaragókkal, földművelőkkel és egyéb nipponcatan-telepesekkel egyetemben.

Turizmusra melegen ajánljuk, aki pedig nincs oda az ilyesmiért, az legalább ajánlja melegen tovább. Ha másért nem, a majdnem előforduló medvék kedvéért, amelyekkel ugyan nem találkoztunk, de az erdőben az ösvény mellett több helyen rézkolompos karók voltak az ösvény mellé szúrva, azzal a felirattal, hogy kondítsuk meg erősen, ha jön az állat - illetve, ha a kolomp mégse segít, hívjuk valamelyiket a három megadott, vélhetőleg emeltdíjas telefonszámból. Hogy az hol cseng ki, az rejtély maradt, talán az erdőben szívet melengető korhű mézeskalácsházban pár száz méterrel odébb, ahol zöldteával kínáltak bennünket is és a többi megfáradt vándort, és azt mondták, pihenjünk, amennyi jólesik a ház közepén kialakított, kellemesen füstölgő nyílt teamelegítő tűzhely körül, és így is tettünk.

A teáról most a víz, arról pedig az jutott hirtelen eszünkbe, hogy majdnem kivert bennünket, amikor este elénkpakolták a vacsorát a minshukuban, és kiderült, hogy azt nekünk mind meg köll enni. Édesre karamellizált barnásvörös, omlós pisztrángot. Tojáspudingot, amiről először azt hittük, desszert, de aztán csirkét és koktélrákot találtunk benne. Lóhús-szeletkéket nyersen, gyömbérrel - porhanyós volt, furcsa és bizonyára pozitív részeleme sok helyi hitnek és babonának. Tempurákat rákból, sütőtökből és valami brokkoliszerű zöldségből. Babos-gesztenyés szakéban főzött rizset, úgysmint kuriokowát. Egy jókora darab sóban sült, zamatos natúr halat. Két külön tál soba tésztalevest, egyiket hidegen, másikat forrón (előbbi wasabival dúsítva), algával és hagymával. Kis tűzhelyen előttünk párolt malachúst enyhén tejszínízű tofukockákkal, káposztával és üvegtésztával, és egy egész gombatenyészettel (ha jól tudjuk, itt nato név alatt futott, de még utánanézünk). Háromféle savanyított gyökeret és szószokat. Desszertnek pedig goheimochit, azaz édes-ragacsos rizsgombócokat szójaszószban, pálcikán triózva.

Röviden visszaugorva időben: hogy az estebédhez időben visszaérjünk, nem indultunk gyalog vissza Magoméba - ez hegynek fölfele két és fél óra lett volna - inkább kiálltunk stoppolni, arra bazírozva, hogy ha eddigi tapasztalataink nem csalnak, ezek a japánok túl jószívűek ahhoz, hogy otthagyjanak az út mellett - és igazunk volt. Nem egészen 25 másodperc várakozás után az a fiatal pár vett fel bennünket, akiket száz méterrel azelőtt előztünk meg, az autóút fele sietve. Cserébe megkértek, lefilmezhetnek-e bennünket, amint a hátsó ülésen vigyorgunk. Megengedtük.

Holnaptól: apa, kezdődik. Eddig könnyű dolgunk volt, mert nagyobbacska városok között utaztunk, megfelelő összeköttetésekkel. Kisóra viszont az a jellemző, hogy ami a google mapsen három körömfeketényi, könnyen átugorható távolságnak tűnik, arról a valóságban kiderül, hogy a két pont között beszólnak keresztbe a három kilométer magas Japán Alpok, amit csak furcsábbnál furcsább kapcsolódásokkal és váltásokkal lehet megkerülni. Holnap Takayamába akarunk eljutni - ha lehet, már délelőtt beesni az ország egyik legnépszerűbb vallási fesztiváljára - , és ez azt jelenti, hogy ehhez először le kell mennünk Nakatsugawába, onnan Kashimóba, majd Geróba, majd Takayamába - feltételezve, hogy mindenhol megtaláljuk és időben elérjük a kellő utaztatóeszközt. A helyiek, akiket ezügyben eddig megkérdeztünk, nem ezt az útvonalat ajánlják - valamiért folyton gyorsvonatokra akarnak feltenni bennünket, miközben nekünk szimpatikusabbak a zötykös kisteherautók - de majd holnap beszámolunk, hogy miként is ment a dolog.

Szerencsétekre ennél hosszabb már nem lesz ez a bejegyzés, elállt a könyökünk a hasonfekvéstől, hagyományos japán vendégházas szobánkban csak egy alacsony asztalka van, valamint tatamik a földön, kiegészítő bútordarabként pedig 1 db ablak alatt csordogáló patak, ami igen romantikus, de ha csőtörés volna, idegrohamot kapnánk tőle. Egyébként az április tizedikei bejegyzésünket a blog.hu szerint 1883 olvasója volt, nem értjük, miért, de ha valamelyikőtök titokban több mint másfél ezerszer töltötte le a blogunkat, az szóljon, mert szuvenír jár neki - például egy főtt tojás, amit itt minden boltban egyenként, pöpecre csomagolva árulnak.

Ui. "Minden helyszínről haiku" belterjes versenyünk mai győztese pedig:

Magome

Malomkerék ring,
repül a víz fölötte,
tudja hol áll meg.