Kelj fel, és írj! sugallja Lilla a Horidome villa miniatűr és vajsárga szobájában hajnali hatkor, és ez inkább egy késői, mint korai noszogatás, a biológiai óránk szerint ugyanis még mindig tegnap este van, és ez újra egy kivételes lehetőség arra, hogy egy olyan napról írjunk blogot, ami folyton kilenc órával halad előttünk.
Konkrétan első tokiói napunkról. Japán furcsa, írja saját blogján Lilla volt iskolatársa, Lehel, aki valamilyen okból kifolyólag pont most és pont a világ ezen részén utazgat, de mindenhova másfél nappal korábban érkezik, bár a tegnap este pont egyszerre voltunk a Takeshima Dori keleti végénél levő miniétteremben, ahol kiváló, de műfajilag beazonosíthatatlan levest adtak a polipdarabkák mellé - sőt kettőt is kap az ember, ha óvatlanul térdig belekönyököl, mint én tettem.

Japán így első benyomásra annyiban furcsa, hogy: aranyos. Mármint emberileg. Kicsit tüsténkedő, mint a hivatalnok, aki a reptéren az útlevélellenőrzésre váró és értetlenül lazáskodó turistákat szabályos rendbe taszigálta a váróvonal előtt. Kicsit visszafogott, mint a a rendőr, akit a metrónál szólítottunk le, amikor már végképp elvesztettük a fonalat, és nem tudtuk belőni, hol vagyunk - de látszólag ő se tudta, hova tegyen bennünket. Kicsit gyermekded, mint a huszonharmicasok, akik zselézett hajjal és szögesdzsekiben korai Elvis-imperszonátorként tviszteltek a Yoyogi parkban. De alapjáraton: a tokióiak - eddigi felületes benyomásunk alapján - sokkal szociábilisabbak, mint azt mi európaiként a folyton saját kardjukba dőlő, szürke öltönyben mereven izzadó, hűvösen távolságtartó japánok formájában elképzeltük. Az Ueno-parki hanami, azaz a cseresznyevirágzást leső ünnepélyen konkrétan úgy éreztünk magunkat nem sokkal a városba érkezés után - még csomagokkal együtt - mintha valami pálinkába áztatott, röhincsélő észak-erdélyi esküvőn lennénk, ahol mindenki a menyasszonyt keresi, miközben le se szarja, hogy nem találja. 

(Egyébként a cseresznyefák gyönyörűek.)

A Kinsei Express másfél órát hozott bennünket befele az Ueno parkig, ami némi képet adott arra, hogy mekkora is Tokió valójában - azon az amúgy is négy budapestnyi, turistatérképeken ábrázolt területen KÍVÜL, amit mi magunknak megnézésre betábláztunk. Ráadásul igen sűrű, de nem a szó negatív, fojtogató értelmében - mi inkább nagyon emberléptékűnek láttuk: maximum kétemeletes apró házacskák terasszal, apró zöld udvarral, alaposan körbedizájnolt fácskákkal, miniatűr Toyotákkal és szűk, tiszta utcácskákkal. Lillának az emelt vágányon suhanva és onnan lenézve az egész nagggyon legósnak tűnt - és ezen a megállapításon az sem ront, hogy Lilla értékítéletét épp abban a pillanatban turbózta fel az, hogy körbenézett a kocsiban, és a maga 164 centijével ő volt a legmagasabb.

Tájékozódni nehéz, mert nincs térképünk, és terveinkkel ellentétben a reptéren se szereztünk. Reménykedtünk abban, hogy több helyen lesz wifi, és akkor telefonos segtséget tudunk néhol kérni a map.google-től, de ez sajnos nincs így. Az útikönyvek szerint a sarkokon posztoló udvarias rendőröktől lehet irányadást kérni, de eddigi tapasztalatunk az, hogy angolul nem tudnak, és egyébként is roppant szórakozottak. Ha véletlenül mégis sikerül valakit angolra bírni, akkor a választ dekódolni kell, mert az angol szavakat is japánul mondják, mint mi tettük azt anno, gyerekkorunk rejtjelező madárbeszélgetéseiben - a vágányszám, a "track number" az ő szájukból például "tarakanamba". (Ezen csak Lilla tett túl, amikor több órás intenzív útikönyvolvasás és japán szómagolás után hozzámfordult, és azt mondá ártatlanul: egy golyóstollal betakaritakakázta nekünk a fontosabb helyeket.)
Úgyhogy egyedüli fegyverként a sűrű metrókijáratok környékén felállított térképtáblákból irányolódunk pontról pontra, különös figyelemmel arra, hogy a turisták megtévesztésére a térképek úgy vannak összeállítva, hogy a Fent az nem mindig, vagy csak ritkán Észak - ami miatt kétszer is körbe-körbe jártunk adott környékeket és állomásokat. De belefért! A csomagjaink szerencsére most is kicsik - kézicsomaggal jöttünk, és erre annyira büszke vagyok, hogy minden egyes alkalommal el fogom sütni -, de annak a fele is laptop, fényképezőgép, telefonok és töltők - az egy napra eső alsóneműk és elektronikai célszerszámok aránya nagyjából megegyezik, és így okés.

Egyébként is most kivételesen több napot leszünk egy hotelben, és mindent itt tudunk hagyni elmászkálás előtt. A hotel korrekt, és természetesen fűtött a vécécsészéje, és automatikusan nyomul a bidé, langyos vízsugárral, ami bennünket minden egyes alkalommal óhatatlanul kuncogásra ingerel. Megyek is, kipróbálom újra.

Ui. Fotók baloldalt fenn.