December 13.

Kahului

Pirospozsgás karikákkal a szemeink alatt érkezünk be félbolygónyi repülés után. Derűnk annak ellenére kitartónak bizonyul, hogy már a repülés elején nyilvánvalóvá válik, a United 1727 nem szolgál széktámlákba épített képernyőkkel, azaz nem fogunk filmeket nézni, helyette a naplementében szikrázó, legóból húzott kanadai hegycsúcsokat nézegetve kell látványosan unatkoznunk. Kahului repterén a csomagvárónál három hawaii lány táncol fűszoknyaszerűen és ukulelezenére, de a szándékos megtévesztés ellenére is megtaláljuk a hátizsákjainkat, az enyémből négy túrabot lóg ki, antennája van, jelez. A kikötőváros széle balzsamosan koromsötét, a kis reptérről percek alatt, egy fejlámpa segítségével eltapogatózunk a legközelebbi vízpartig (Kanaha Beach Park), a tengertől ötven méterre leverjük a sátrunkat egy vasfa alá, és a hullámok morajától kísérve jólesően virrasztunk hajnalig. Belső óránk szerint ugyanis madárcsicsergős délelőtt van, és látványosan leszarja, hogy közvetlenül a sátrunk felett háromlik az Orion csillagkép, ami egyébként összes elkövetkező hawaii-i éjszakánkat végig fogja kísérni. A sátorból hasmánt kilógva nézzük, hogy miközben olyan kurva messze vagyunk otthontól, ez az Orion szemszögéből nézve mennyire megnyugtatóan, nagystílűen és arcátlanul irreleváns. És ezzel elkezdjük háromhetes hawaii-i szabadságérzet-kergetésünket két szigettel, egy sátorral, két hátizsákkal, négy lábbal és majdnem zéró kerékkel.

December 14.

Wailua

Már másnap reggel továbbrepülünk Kauai szigetére, és elkezdjük felfedezni a Lihue-tól északra fekvő látványokat, Wailua környékét. Első benyomásunk, hogy nekünk trópusi szigetet ígért a közmédia, itten meg a leheletfinomra passzírozott eső mindenképpen abban utazik, hogy a sátrunkat bemossa az óceánba, vagy az óceánt mossa be a sátrunkba, attól függ, melyiket könnyebb. Mint utólag kiderül, egyszerre érkeztünk egy téli fronttal, netán mi hoztuk otthonról. A téli front ezen a tájon szerencsére azt jelenti, hogy még mindig nyugodtan lehet alsógatyában slattyogni a parton. Felstoppolunk az Opaeka’a vízeséshez, első szigetes alkalmink 8 másodperc alatt jön össze, pedig nem erőltetjük meg magunkat, csak bámészan dekkolunk a kereszteződésben. De ez Amerika, legott a logika, hogy akinek nincs autója, annak valószínűleg szüksége van egyre, így “Hello, friends!” felkiáltással fel is szed bennünket egy derűsre szívódott pár. Hawaii-n stoppolni könnyű, fájdalommentes és illegális, de utóbbi senkit sem érdekel, a ritkásan elhúzó rendőrautókat sem. Egyes utazók azt sugallják, hogy a szigeteken stoppolni karba tett kézzel kell, kipróbáltuk, és működött, de egyébként a klasszikus kinyújtott hüvelykujj is ugyanúgy egyértelmű mindenkinek, aki akar, úgyis megáll. Megpróbáljuk feldolgozni, hogy mindenki élénken előreköszön, ízlelgetjük az aloha ízét, ami látszólag nemcsak köszönés, hanem kedvességvallás is, afféle örömfilozófia. Valószínűsítjük, hogy a “ha egy probléma nem oldódik meg magától, akkor nem érdemes foglalkozni vele” mondás innen eredhet, Kauai-i látványvidékéről. Mert a sziget pici, az élet pedig rövid. Első Kauai-i éjszakánkat a Lydgate Beach Park-ban töltjük, ez egyébként a drágább kempingek közé tartozik, éjszakánként 25 dollárba kerül a sátorverés, de cserébe olyan, mintha egy botanikus kert közepén szenderegnél, dombméretű fák, faméretű bokrok és bokorméretű virágok között.

December 15.

Anini

Nem mintha ez a szetap ritka lenne Kauai-on. A sziget ugyanis olyan, mintha mondjuk Magyarország összes exotikus növényét betalicskáznánk a Margitszigetre és hagynánk, hogy a flóra egyetlen összefüggő, fülledt, zegzugos esőerdővé mutálja magát. Eképpen ott filmezhetnénk le a következő Jurassic Parkot, és nem kéne ahhoz Kauai-ra menni. Ez a sziget a botanika Noé bárkája, tízezer évenként magformában idesodródott exotikus fajok multikulturális telephelye, kohéziós kísérleti paradicsom. Az idevetődött emberek rendszeresen letarolják, hogy beültethessék ananásszal, cukornáddal vagy kávéval aszerint, hogy éppen mit diktál az aktuális évszázad fogyasztási trendje, de a zöld mindig visszaveszi magának, ami jár, ahogy az ember hátat fordít és lép egyet az esvényen, már hallani is, ahogy a terebélyes pálmák halkan kandarogva közelebb osonnak. Ezt látjuk útközben is, amikoris kora hajnalban felülünk a Kauai-i buszra, és felcsorgunk a keleti parton Anini irányába úgy, hogy közben jobboldalon végig az óceán, időnként felvillanó homokszínű öblökkel, baloldalról pedig végig zölden dúskeblű dombok panorámáznak a napfelkeltében, elszórt házakkal és a mellettük parkoló két-két autóval. A szigetet majdnem körbejáró szigeti busz (inkább furgon) utanként kettő dollárba kerül, és érdemes jól beütemezni, mert csak óránként jár, hivatalból csendesebb napokon pedig kétóránként. És csak bizonyos stratégiailag fontos utcasarkonon állnak meg, így Kilauea után még stoppolnuk is kell, majd közel félórát kéjgyaloglunk a partig, hogy megpihenhessünk és birtokba vehessük a szépelgő tájegységeket. Anini teljes partvidéke a  harsogózöld pázsit, sötétaranyszínű homok és részegen dülöngélő pálmák tetszetős kombinációja, pár helyi házzal és kevésnyi sátorral a parton. A Kalihiwai öböl rejtett homokstrandja külön extra, sushiszerűen rizsbe tekert löncshúst, azaz spam musubi-t zabálunk a meleg homokban. A musubi helyi fúziós találmány, és valamiért menő. Egész nap mellbimbóba öltözve andalgunk, ahogyan azt tengerparton szokás, L. közben érdekes formájú korallokat szed, afrikaformájú korallokat, gyűrűformájú korallokat, de leginkább korallformájú korallokat. Hogy miért éppen Anini volt a célpont, annak két oka van: egyrészt körbe akarunk nézni a Kalihiwai öböl környékén levő rejtett partokon, másrészt aznap (hétfőn) pont Anini partjánál szabad/lehet sátrat verni, miképpen másnap, azaz tizenhatodikán kedden már...

December 16.

Haena

...környékén van lehetőség arra, hogy sátor tövéből bámuljuk az óceánt. A rendszer ugyanis a következő. Hawaii állam törvénye kimondja, hogy a partokat senki - se magánszemély, se üzleti vállalkozás - nem birtokolhatja. Az ugyanis mindenkié, lakosokat és utazókat is ideértve. Eképpen nagy varázserővel bír annak a lehetősége, hogy bárki, akinek kedve van, fogja a sátrát és a tengerparton töltse el élete valamennyi fázisát, az állam által kezelt valamelyik tengerparti parkban (beach park.) Hogy ez azért mégse így legyen, a parkokat hetente egy-két napra bezárják, így rondítva bele az életvitelszerű óceánparti havajozásba. Az engedélyezett napokon a parton alvásért napi három dollár szimbolikus összeget kell fizetni, erre engedélyt kell kérni, amit személyesen lehet megtenni, a sziget fővárosaként működő Lihue-ban, egy erre berendezkedett állami hivatalban. Az engedély levélben is kiváltható, interneten keresztül pedig nem, de ez a szigorúság csak álca, mint minden más havaji szigorúság. Ha a kedélyes utazó illegálba’ sátorozik le ezekben a parkokban, és véletlenül ellenőrzik, mindig adott a lehetőség, hogy másnap reggel személyesen rendezze a bérleti díjat a parkőrrel. Erről a hivatalos oldalakon hallgatnak - sőt tagadják - de nekünk hinni ennél jobb, okosabb, és kifizetődőbb. Az elején mi sem voltunk tisztában a havaji szigor efféle punyaságával, ezért kezdeti útvonalunkat valamennyire megszabályozta az, hogy adott napokon melyik parkokra fizettünk elő - ezt később barátságos szabadeséssel leszartuk. A Haena Beach Park egyébként aprócska kis öböl, háta mögött egy barlangos hegydudorral, minden irányokba feszülő széles homokpartokkal, sétálótávolságra Ke’e sejtelmesen barnuló vulkánfjordjaitól, valahol az óceánban tükröződő égbolt és az égbolton tükröződő óceán középvonalánál. Szerettük ezt is, meg Aninit is, kedveltük a tájat is és azt is, hogy szintemajdhogynem egyedül bitoroltuk az egészet. Haenába egyébként stoppal jutottunk át Aniniből, egy negyvenes szörfössel számoltuk végig az öblöket, egy jó hullámot keresett aznapra, de nem talált, helyette tett velünk egy jót. Az is elég egy keddnek.

December 17., 18.

Na Pali

Ez tulajdonképpen egyik premier célunk Kauai-on: a Na Pali nemzeti park, helyi szájban a Magas Sziklák öble. Kilométer magas vulkanikus vonulatok csökkennek tragikus hirtelenséggel tengerszintre, felcikkcakkozva Kauai teljes nyugati oldalát. Itt forgatták az összes valamirevaló dinófilmet, mégse erről híres, hanem a hosszabbacska Kalalau túraösvényről, amit mi is szándékozunk végigmászni, kisebb-nagyobb fenntartásokkal. A nagyobb fenntartások a magasságtól való teljesen indokolt rettegéshez kötődnek. A túraösvény helyeken harminc centi széles csúszós kőpaddá alakul, amit egyik oldalról meredek vulkanikus kőfal, a másik oldalról pedig a nagy semmi határol, a nagy semmi alatt sziklákat zabáló óceánnal. A túrát a Lonely Planet is csak akkor ajánlja, ha tényleg el akarsz jutni az legvégére, a 11 mérföldre levő Kalalau völgybe. A végcél csábító, a rejtett öbölben működik Hawaii talán utolsó hippikolóniája, még akkor is, ha ez már nem a hetvenes évek kommunális életvitelét jelenti, hanem nosztalgikus munkanélküliek napozótözshelyét. Talán pont a hely hangulata miatt is népszerű az ösvény, amelyen egy figyelmetlen félrelépés is egy, a nálunkénál valószínűleg sokkal szebb és igazságosabb világba vihet át. A táj észtvesztően szép, ami mocskos trükk, mert itt tényleg fontos lenne a lábunk elé nézni. Az ösvény első 5-6 mérföldje könnyed gyaloggalopp, de a leszűkülő szakaszokat (a hetedik mérföldtől kezdődően) már nem vagyok hajlandó megpróbálni tizenkilós, imbolygó hátizsákkal úgy, hogy közben a szél is fúj, a kavicsok is rémülten futnak szanaszét, és a Föld is bizonyíthatóan rossz irányba lendít éppen. Úgyhogy stratégiát váltunk, megtelepszünk a Hanakoa völgyben (6 mérföldre a kiindulópontunktól), sátrat verünk, hátrahagyjuk a nehezebb cókokat (többek között jelentős fajsúlyú babkonzerveket), és anélkül látogatunk el a Kalalau völgybe, ahol a világ egyik legszebb öblét, sokszínű hegypántok között hisztérikusan másvilági tengerpartot, pántlikaszerű vízesések tömkelegét és meztelen melleket találunk. Ez egyből több okot szolgáltat arra, hogy aki teheti, Hanakoa helyett inkább a Kalalau völgyében sátorozzon, az szebb, és talán gitározni is megtanul két szabadszerelem között. Olyan kedves emberektől, akik a belső nyugalmat látszólag csak a legszebb külsőségek közepette tudják csak megtalálni. Visszafele már észre se vesszük az életveszélyeket, a tájtól elpuhulva szólok L-hoz, “szeretek élni”, mire ő, ahogy szokása néki, “csak félsz meghalni”. A haláltól egyébként annyira mégse félünk, menetközben félig meggyszerű, félig fekete olivabogyószerű, egyébiránt ismeretlen bogyókat zabálunk behajló fákról, mint utólag kiderül, java plum név alatt lógnak, semleges élettani hatással.

December 19., 20.

Hanalei

Na Pali igazi sikerélménnyel eltöltő túrája után már kedves felsőbbrendűséggel nézünk azokra, akikkel visszafele találkozunk. Egyiket-másikat szembe is röhögjük. A túraösvény három részre oszlik, a vége Kalalau (11 mérföld), a közepe Hanakoa, de a túrázók nagyrésze csak a legelső állomásig, a Hanakapiai völgyig (2 mérföld) jut el. Illatosan, strandpapucsban flangálnak az ösvény legelső, promenádszélességű felvezetőjén, mi pedig lenéző félmosollyal hangosan csapjuk a bakancsukat a földhöz, hogy látsszék rajta a sár, a veríték! Kuncogunk egymásnak magasröptűen, mintha két nappal korábban nem vinnyogva botorkáltunk volna a legívesebb halálkanyarokban. Most meg, nicsakhé, toljuk magunk előtt a legyőzhetetlenség parfümös levegőjét, bár utóbbit elnyomja a szagunk, mert három napja csak forrásokban mosdunk, Na Paliban utóbbi kegyeleti okokból a szappan használata tilos. A következő két napot a napáztatta Hanaleiben töltjük, ami Na Palitól pár mérföld visszafele keletre, Kauai legszebbnek tartott tengerparti városa, pöpec mólóval, széles homokparttal, a háttértájban Na Pali távoli vonulataival, éjszaka is meleget sugárzó pálmákkal, a párás levegő miatti mindennapi szivárványokkal, fish tacót áruló kiszuperált lakókocsikkal és szuvenírboltokkal. A cápafogas nyakláncok kínálata olyan széleskörű, hogy az ember csak arra tud gondolni, hogy a világ összes tengeri ragadozója immáron fogak nélkül ténfereg a vizekben. Eredetileg csak egy éjszakát terveztünk Hanaleiben tölteni, de a parttól húsz méterre, a puha pázsiton a sátrunk olyan fotogén, hogy kettőzünk. Engedünk a kényelemnek, napközben a szörfösök és teknősbékák között úszkálunk, esténként pedig bejárunk a belvárosba, ami egyébként egyetlen fő- és három rá merőleges keresztutca, az autók már a homokon parkolnak, első kerekeikkel majdhogynem a hullámok között. A hegyek spártaisága után jó váltás, bikinis hatvanasok, napfényszőke deszkalovagok és hullámzabáló kölyökkutyák rohangálnak fel és alá, és valahogy a fény is úgy esik folyton, hogy az élet szépnek tűnik. (Talán az is.) A sátrat a parton hagyjuk, jólesik végre hátizsák nélkül lébecolni, mert ugyan optimálisan szokásunk pakolni, mégiscsak három hétnyi kompakt alsógatya van nálunk, plusz túrasátor, ami - ahogy az idő telik - kívülről egyre nagyobbnak, belülről pedig egyre kisebbnek tűnik.

December 21.

Koke’e

Másnap reggel hirtelen ívvel megkerüljük az egész szigetet, és Kauai-on most először elhagyjuk a tengerpart vonzáskörét. Buszfurgonnal lehúzunk a déli Waimea-ba (váltással Lihué-ban). A buszt látszólag csak az egyik falvacskából a másik falvacskába átránduló helyiek használják, valamint mi, mint a szubkomfortos hátizsákos turizmus Kauai-i képviselői. Túránk minden pillanatára érvényes: az össznép kedves. Aki Kauai-ra látogat, készüljön fel arra, hogy mindenkivel lesz némi keresetlen dialógusa. Kis sziget ez kevés lakossal, de fejenként egy dialógust számolva ez még így is irtó sok dialógust jelenthet. Ez eképpen zajlik. “Hey, what’s it”, mondják. Erre a jó válasz: “Fine, thanks, how ’bout you.” Ez már elég ahhoz, hogy kiérezzék az kontinensünk zamatát, mert a következő kérdésük mindig az, hogy honnan jöttünk. Magyarország említése csodálkozást vált ki, vélhetőleg azon lepődnek meg, hogy megint hallottak egy országról, amiről addig sose még. Az ország beazonosítása legkönnyebben egy idősebb tanárnak ment, aki szerint Törökország a szomszédunk, vagy pedig mi magunk vagyunk Törökország. Ezek után mindenkinek van pár jóságos, keresetlenül félrevezető jótanácsa a szigetről és egyéb mindennapi apróságokról. Waimea környéke egyébként teljesen más világ, mint a egészségtől kicsattanó, pálmazöld észak. A buszfurgon ültetvényeken dolgozó átlaglakók átlagházai között kanyarog, kis otthonok kis pázsittal, nyitott fészerrel és általában két kisteherautóval. Ezeknek a hawaiiaknak semmi köze az idegenforgalomhoz, nagyrészt ültetvényeken dolgozó, vagy munkanélküli őslakosok. Busz csak Waimeáig van, az a terv, hogy onnan felstoppolunk a sziget földrajzi közepébe, a Kokee nemzeti park túravonalait és a Hawaii különbejáratú kanyonjait közvetlen közelből megtekinteni. A bővített forgalom inkább a Kekahából felfele irányuló utat használja, és forgalom alatt kétpercenként egy darab, magasított alvázú, sötétszürke platós kisteherautót értünk, amint lehúzott ablakkal húz el mellettünk, miközben szól bentről a reggae, és mindenki barátságosan shakázik, mert a szigetlakók szeretik a különcöket, és két halovány európai hátizsákos autó nélkül, a semmin átvágó egysávos út mellett állva itt is olyan különcség, mint Mogadishuban. Meleg van, jól áll a tájnak a reggae, az oldschool fajtából, de saját hawaii gyártmányban, island reggae név alatt fut, nagyrészt a szörf, a napfény és a dzsanga öröméről szól. Felvesz egy helyi, visz egy darabig, onnan egy másik alkalmi egész a Koke’e természetvédelmi terület központjáig dob el bennünket. A sziget különleges időjárási körülményeinek köszönhetően egyetlen délelőtt alatt átmegyünk négy teljesen különböző mikroklímán, a reggelt a párás, esőerdős északon kezdjük, délen átvágunk a lapos tengerpart napfényes, pálmafás melegén, a hegyre fölfele szinte átmenet nélkül átmegyünk egy teljesen szikár, kanyonos sivatagon, majd megérkezünk a csúcs közelében levő, hűvös fenyvesek közé, ami egyébként akár Norvégiában is lehetne. Egész nap a kanyonok környékén túrázunk, este pedig újra kiderül számunkra, hogy a Kauai-i népek a világ legmenőbb vendéglátói. Amikor sátrunkon folyónként húz át egy hirtelen, megállíthatatlan zápor, a közeli faházban vacsorázó helyi család behív bennünket, megvacsoráztatnak és felajánlják felesleges ágyaikat. Két nap van még Karácsonyig, de az ünnep szelleme húslégőz formájában ott kísért felettünk, a portugál-hawaii nagycsalád nagymamától unokabátyáig felváltva tömi belénk a kaját, kézenfogva, hawaii nyelven éneklünk vacsoraköszöntőt. Egy hét után először alszunk nemföldön, de a kauaiak kedvessége ennél is jobban fekszik. Plusz beszerzünk pár elengedhetetlen Hawaii-i alapreceptet - például a pork lau lau ötletét -  amiből később otthon is főzünk a barátainknak, mert az efféle kedvességet tovább kell adni.

December 22.

Poipu, Salt Pond

Koke’e-ból a kötelező közös reggeli után a család visz bennünket vissza a partra a családi kisteherautó platóján, két marokkal fogódzunk a szerpentin peremébe, miközben egyik évszakból átlendülünk a másikba. Koke’eval még rengeteg felfedezendő túrát hagyunk magunk mögött, de az eső nem hajlandó elállni, és egy magasabb fűcsomóra felállva is látszik, hogy húsz kilométerrel délebbre, a parton verőfény van, ezért kedvünk támad újra megnézni Hawaii azon oldalát, amely az emberek fejében általában Hawaiiként megjelenik. Ahol végre levehetjük a széldzsekit és napbugyit húzhatunk. A déli parton helyiek mesélik, hogy Kauai-t elérte valamiféle szokatlanul erős vihar, a sziget északi felén készültség van - ezt éreztük meg Koke’e-n mi is. Kalalau völgyét, amit három nappal azelőtt hagytunk el, teljesen lezárták a megduzzadt hegyi folyók, helikopterrel mentik a túraösvényen ragadottakat. Úgyhogy, javasolják, maradjunk délen, ahol fény van és hát, ehhh, a már említett havaj. Így kerülünk el Poipuba, ami a déli part turisztikai központja, pálmákat vivő partokkal. A csicsergő népek hímzett hotelcímeres strantörülközőkön ülve napoznak, mi kissé kilógunk a hardverből, ahogy a fűre terítjük csatakossá ázott sátrunkat, ami a tengerpati szellőben úgy viselkedik, mint egy döglött, de még halálában is szállni próbáló zöld sárkányrepülő. Korallszigetek között bóklászunk, és eszegetjük a déligyümölcsöket, amiket még Kipukai, tegnapi vendéglátónk nyomott a kezünkbe elindulás előtt, nehogy éhezni merjünk. Később, a poipu-i homokban ülve egy arrajáró strandőr is átdob nekünk pár narancsot csak úgy, amitől járványszerű betegségnek kezd tűnni a gyümölcsök önzetlen osztogatása. Utazásunk elején néhol kosárba kitett déligyümölcsöket láttunk, általában lilikoit vagy helyi narancsot, amelyekhez nem mertünk hozzányúlni, de egyre bizonyosabbá válik számunkra, hogy az is elvihető alapon szerepelt mindenhol. Salt Pondba, aznap estére kiszemelt sátortáborunkba sötétben érkezünk, és másnap korán reggel már tovább is állunk, Salt Pondról ezért csak a hullámok susogására emlékszünk, valamint arra, hogy az egész Kauai-t belepő, elvadult háziszárnyasok, amelyek korábban tisztes távolságban kotorászták a földkérget, itt Salt Pondon egészen a sátor tövéig merészkedve kukorékolnak hisztérikusan egész éjjel, konkrétan hajnali 1:20-kor, majd nem sokkal 2 után, majd fél négytől hatig csuklás és szünet nélkül.

December 23.

Polihale

Másnap sikeresen teljesítjük Kauai teljes körbejárását azal, hogy visszaérünk Na Pali déli sarkához, a Polihale partokhoz. Útköben L-val többször próbáljuk kitalálni, hogy miért menjünk arra, és mindig ugyanazt a elsöprően racionális választ adjuk magunknak: csak. Másrészt a helyiek egyöntetű, minden sarkon felbukkanó jótanácsa szerint Polihale a sziget legnapsütöttebb része. Nap van, tömegközlekedés nincs, nagyrészt azért, mert aszfaltozott út sincs végig. Nekivágunk. A sziget egyetlen déli útvonala, az 50-es út csak Kekaháig megy, odáig elvisz egy buszfurgon, kis kedves könyörgés után - már csak mi ketten ülünk a járaton - a sofőr van annyira kedves, hogy Kekahát elhagyva visz bennünket pár mérföldnyit a teljesen kihalt úton, aztán ledob bennünket a semmi közepén, és visszafordul a járat szerinti civilizációba. Polihalé partjai innen még mindig 15 kilométer, a terv az, hogy stoppolunk, vagy odatúrázunk, a forgalmat elnézve az utóbbi tűnik valószerűbbnek. Na Pali hegyei idelátszanak, mögöttük a fenyegető fekete északi felhőkkel, de délen a szellő se mozdul, mint ahogyan autók se nagyon. Van valami teljesen szürreális abban, ahogy ketten bandázunk egy kihalt tájon, ritkán és megfontoltan szólunk egymához, viszont egyre mélyrehatóbb diskurzusba bocsátkozunk a hátizsákjainkkal. Északról finom páraszerűség szál felénk, amitől mindenhol szivárvány van, némelyiknek a földre tett hátizsákunk a töve, benne kincset érő protein-szeletekkel. Átlag tízpercenként autókat látunk a távolban, de hozzánk egyik sem ér el, valahol letér okosabb tájakra. Aztán mégis elhúz mellettünk egy terepjáró, visszafordul, felvesz, és együttesen nézünk be a Polihaléba - majdhogynem egyszerre az északról pont odaérő viharral, ami konkrétan lefúj bennünket a partról. Focipálya szélességű homoköblök, háttérben kopottfarmer vulkándombok váll-váll mellett, mint sakktáblán a gyalogok, elvétve homokzöldek. A vihar miatt nem sokat látunk belőle, és csak azért nem vagyunk végletesen kétségbeesve, mert a táj alkotóelemeit külön-külön már láttuk az elmúlt napok során. Elképzeljük a sátor elhelyezését, de ekkora szélben ez csak abban az esetben működhetne, ha egyenesen a föld alá ásnánk. Megfontoljuk, és hátat fordítunk Polihale gyönyörszépen láthatatlan tájának, valamint a minden sarkon felbukkanó jótanácsok iránti őszinte és feltétlen bizalmunknak. Az este már a sziget keleti felében, Kapa’a-ban talál bennünket.

December 24.

Kapa'a

Karácsony környékére egy röpke, párórás Wailua környéki hegymászást kivéve két napra felhagyunk az esetlen ideodamozgással, és relatíve egy helyen, a Wailua-Kapaa háromszögben maradunk. Hogy még véletlenül se szegjük meg önmagunknak tett fogadalmunkat, két egész éjszakára szállást foglalunk a Kauai Beach Hostelben. A dorm erkélyéről reggelente megnézzük a napfelkeltét, és a hotel wifijét kihasználva haza is szólunk ezt-azt. Előredobozolt frisskaját vásárolunk a sarki deliben vagy Foodlandben, térdig homokba ásva bámuljuk a hullámokat, próbáljuk magunkat karácsonyi hangulatba ringatni, de a pázsitokra kipakolt neontélapók, a pálmák között homokból épített hóemberek és a terepjárók visszapillantó tükreire kötött plüss rénszarvasfülek dacára ez nehezen megy, ha az ember lánya és fia fürdőgatyában van, és nem békésen szálldosó havat, hanem egyensúlyozó szörfösököket bámul harminc hőfokkal srégvizaví. Szentestét két műanyag tálnyi szusival és valami mexikói sörrel ünnepeljük a parton kettesben, miközben párezer kilométernyi vaskos óceán valamiért pont a lábujjaink előtt ér véget. A hostelben a női közös szállóban kapunk helyet, az erkélyen hozzánk hasonló utazókkal osztogatjuk a tapasztalatokat, a hostel és a tengerpart közötti pázsiton esti élet folyik, tehát nem éppen egy csendeséj, és nem is hiányzik.

December 25.

A 340-es út és Lahaina

Átrepülünk Maui szigetére, és drasztikus változtatást eszközölünk: egy lestrapált Corollát bérelünk egy hétre Hawaii valószínűleg legobskurusabb autóbérlő cégétől, aki Szergej, oroszból importált hullámlovag gründölése. A bérlést némi előzetes online egyeztetés előzi meg, ami során hasztalan próbálom kiszedni Szergejből, hogy pontosan milyen biztosítást tartalmaz az autó díja. A válasza mindig: “nagyjából mindenfélét”. Ez nekünk jogilag elég megfoghatatlan tényállás, úgyhogy addig nem vesszük át az autót, amíg a szerződésbe bele nem írjuk, hogy az autó biztosítva van mindenféle káresemények ellen. Nem mintha bármi is tovább árthatna az autónak, a hátsó tárcsák hiányoznak, a motorháztető elején pedig valaki nem sokkal korábban valószínűleg farönköket hasogatott. De pont ez a budget-bérlés szépsége: csökkentett áron nem feltétlenül csodaszép, de működő járművet kap az ember, amivel eljuthat Maui keleti és délkeleti oldalára, ahova egyáltalán nincsen tömegközlekedés, valamint a kráterhez, amit szintén csak autóval, esetleg háromnapos gyalogtúrával lehet megközelíteni. A négy kerékkel luxuskategóriás kéjutazásba váltunk, hátizsákjainkat elégedetten borítjuk a csomagtartóba, a következő nyolc napban ott hever egymáson fogkefe, tasakos rizs, használt zokni, zaftos banán és túracipő egyetlen szép, összeszokott átláthatatlanságban. Karácsony napja teljes hosszúságában azzal telik, hogy körbeautózzuk a sziget nyugati oldalát Kanahától Kanaháig, a disznóbélszerűen kanyargó 340-es úton keresztül, Lahaina érintésével. A túrát a Iao Needle nevű természeti formációval kezdjük, ami egy esőerdővel borított dús völgyből merészen kibukkanó vulkanikus pénisz, Maui középső mutatóujja, az ősharcosok egykor kilátónak használták, amikor anno jelentős csaták folytak azügyben, hogy ki birtokolja a szigetet. (A turisták nyertek.) Egyébként bájos. A 340-es partközeli szerpentinje szinte végig egysávos, oldalt korlát nélkül leszakadó meredéllyel, csak néhol vastagodik, ezért minden fél kilométer után hátrafale araszolunk, görbéket ívelve az éppen elhagyott pihenősávig, hogy a szembejövő elférhessen. A pár kilométeres partvonal egész napunkat elveszi, plusz ötpercenként van némi látnivaló, vulkanikus tölcsérekből gejzírként kirobbanó hullámok, természetes medencéket alkotó tömjénfekete öblök, párás völgyek, és egymás után több helyen is Maui legfinomabb banánkenyerét áruló, átalakított büfékocsik. Lahainába naplementekor érkezünk, a kisváros központjában levő órási, az egész teret beterítő banyan fán épp akkor gyúlnak ki az esti hangulatfények, tonhalas bégelt eszünk a stégen, kókusztejes üdítővel koccintunk kirándulásunk második szakaszára, Mauira, ami így első látásra talán valamivel zsúfoltabb Kauai-nál, de nem kevésbé gyönyörteljes.

December 26.

Haleakala

Ez a nap a vulkáné. Illetve geológiai helyességre törekedve a sziget közepén levő kráterekkel telített fennsíké, mert a vulkán maga kétszáz éve nyugalmi másállapotban. Minden létező ruhánkat felvesszük rétegelve, mert háromezer méterre megyünk fel, de Hawaiira az ember nem visz viharkabátot, így lihegve fázunk. Pedig polárfelsőnk is van, amit egyébként egyéb napokon párnaként használunk. A kráterhez fölfele menet hamarosan átlépünk a felhők szintjén, és onnantól olyan az egész, mintha egy fa- és fűmentes, de egyébként napfürdette mennyországban járnánk, mert a menny is ilyen lehet, mondjuk talán húsz fokkal melegebb. Beereszkedünk a kráter szélén, és a napunk azzal telik, hogy a Sliding Sands vulkánkavicsos ösvényén addig megyünk, amíg bírjuk ideggel és hideggel. De minden pillanata megéri, Izlandot idéző tájak, a bézs és a grafitkék összes árnyalatát feldobó lankák, kihunyt minivulkánok vörösbe játszó tölcsérei között kanyargunk, és lessük a kráter szélén gomolygó felhőket, mert előzetesen figyelmeztettek bennünket, hogy az időjárás itt tíz perc alatt átmehet nyáriból télibe. Szerencsénk van, kifogjuk a nagyon ritka végig napfényes napok egyikét, a felhők nem jönnek közelebb, feltorlódnak a kráter széleinél, mint egy görögmintás körtapéta. Amikor délután visszaereszkedünk a humánusabb tengerszintre, jólesik látni, hogy tulajdonképpen még mindig Hawaii-on vagyunk, Paia hippivárosában újra gőzölögve kerülgetjük a járdán életterező hosszúhajúakat, egyesek gitároznak, mások mozgékony felsőtesttel hajladoznak, mint benzinkutaknál figyelemfelkeltő célzattal kihelyezett, alulról forró levegővel komikus transzba hajtott sárga, rajzolt vigyorú szélbábok. Fekszünk a homokos parton, esteledik, a partról távozóban vannak az utolsó jó hullámokat megfogó szörfösök, mi pedig sátorba mászunk, mert másnap a csuklógyilkos Hana Road szerpentinjei várnak ránk.

December 27.

Road to Hana

Hajnalban még Ho’okipánál bámulunk némi reggeli szörfakciót, a tűéles korallok és méretes hullámok miatt ez kizárólag a nagyon profik gyakorlóhelye, mi halandók leülünk a homokban kialakított első mozisorba nézőnek. A nagyon profik egyelőre éppen semmit nem csinálnak, a part mentén állnak talpig szörfdeszkába fegyverkezve, és kitartóan várnak, mert Hookipánál jól meg kell (és lehet) válogatni, hogy melyik hullám érdemel figyelmet. Sinaloa márkájú tortillakenyérbe csavart babot reggelizünk, majd nekivágunk a minden útikönyv tophármas listájában szereplő hanai panorámaútnak az egyébként egészen jól húzó szürke Corollával. A dúskeblű dombok tövében, de partközelben tekergő szerpentin mindössze 30 mérföld Hana városáig, de rá kell számolni egy egész délelőttöt. Egyrészt azért, mert félméterenként van benne egy halálkanyar, mindegyik halálkanyaron belül további három-négy minihalálkanyarral. A fjordszerű cikkcakkok mélyén ráadásul átlag kétszázméterenként vízesések vannak, ami miatt minden ívet egy egysávos hídon keresztül lehet csak bevenni. A tér efféle látványos görbületei miatt a szembejövő forgalmat csak a legutolsó pillanatban lehet csak észrevenni, és akkora azonnal satufékezni is kell, ezért a lassú haladás - hivatalosan a tizenöt mérföld per órás tempó javasolt. De, akárcsak a sziget másik csücskén, a 340-esen, itt se az út veszi el az idő nagy részét, hanem az, hogy ezeknél a vízeséseknél meg KELL állni, és meg KELL nézni,  ahogy a víz a vaskosan dús növénytakaróval fedett fekete, meredek sziklafalakból lecsobog az óceánba, malomkerék méretűre gravírozott, fekete kavicsokkal kitömött medreket alakítva ki mindenhol. Az úton néhol megállóhelyek és becsületkasszás gyümölcsstandok, ilyenkor pár lilikoijal vagy banánnal felvértezve neki lehet vágni valamelyik erdei ösvénynek. Némelyik behatolást arborétumnak nevezik, ez azért redundáns, mert magában az egész táj a biodiverzitás eszement látványkonyhája. A lezúduló vízesések néhol zöldvízű medreket alakítanak ki, ahol az úri turistaközönség gatyára sarkítva úszkál, miközben szelfibotos GoPro kamerával filmezi magát. Hana a látványút hivatalos végpontja, de mi nem sietünk sehova, estére a kvázi félúton levő Keanae-ban táborozunk, egy kilaposodó vastagpázsitos kiszögellésen verjük fel a sátrunkat. A terület a Camp Keanae tulajdona, de senki sincs, akivel ezt megbeszélhetnénk, a lankát szimbolikusan lezáró sorompó mellett becsületkasszás dobozt találunk, abba kell bedobni, borítékban, a sátorfelverés díját. A sátorból oldalnézetből látjuk végig Maui cikkcakkos északi parttáját az Orion alatt, Mike’s Hard Lemonade-et iszunk, és jóccakát kívánunk a senki másnak.

December 28, 29.

Waianapanapa

Hana nagyvárosa egy kisfalu egyetlen főutcával, pár mellékutcával, egy hawaii-i viszonylatban történelmi korú, tisztességben megőszült zsúfolt vegyesbolttal és látványos partokkal. A Hana Bay kihagyható, de nem messze tőle majdnem teljesen véletlenül találunk egy kisebb farzseb méretű, eldugott vörös öblöt, erodált tónusú sziklák közé ékelve, sötétbordó homokfövennyel, ahol a fények keresztjátékának köszönhetően még a hullámok is téglavörösnek tűnnek. Később még véletlenebbül egy nagyobb oldalzseb méretű, eldugott szürke öblöt is lelünk, erodált tónusú sziklák közé ékelve, grafitszürke homokfövennyel, ahol a fények keresztjátékának köszönhetően még a hullámok is grafitszürkének tűnnek. Hogy aztán Waianapanapa magasságában kevésbé véletlenül egy fekete fövennyel is eljátsszuk ugyanezt. Amitől Waianapanapa egyébként egyik legkedvencebb Maui-s élményünkké is válik. Élénk ellentmondás, de a verőfénytől a fekete, csipkés lávasziklák még feketébbnek tűnnek, kontrasztban a öblöket borító élénkzöld, nagylevelű kúszónövényekkel, amitől az egész öböl olyan, mint egy elegánsra újított duokróm fürdőszoba. Waianapanapa egy állami park, kiemelt célpont, ezért elég nagy az átmenő forgalom, de háromperces elsétával már újra teljesen magunk lehetünk, mi, meg a zöldfekete mintás tájabrosz, a háttérben a morajló tengerekkel. Úszunk az öbölben, a fekete minikavicsokon fetrengeni olyan élmény, mintha egy nemrég kihunyt minivulkán kráterét engedtünk volna meg fürdővízzel, pancsolásra. Az élénkzöld mezőkön átvágó lávakő-ösvényeken régi kősírokat és ősi, kerekre csiszolódott köveket találunk, amelyeket állítólag a helyiek helyeztek járópadlóként a mezítlábat sértő, szúrósra merevedett lávaösvényre. A háttérben a Haleakala keleti oldalát látjuk párásra festve, délután visszaugrunk Hanába valami vacsoráravalót vásárolni, mert a parton, közvetlenül a sátor mellett grilltűzhelyet fedezünk fel, és húst akarunk sütni, ez nálunk ilyen esetekben egy azonnali feltételes reflex. Naplementés tacónak indul, végül fejlámpás hamburger lesz belőle (az elpuhult, gázégőkkel felszerelt amerikai/kanadai kempingezők feltétlen csodálatát kivívva), de ennél jobbat soha nem ettünk, a tűz elhalása után sötétben hallgatjuk a hullámokat, és frissen talált kanadai útitársainkkal osztjuk a világ szépségeit. Waianapanapa annyira szép, hogy itt is két éjszakát töltünk sátorbontás nélkül, Ben&Jerry’s fagyikat nyomunk a tenger tövében, miközben bálnák esetleges felbukkanását véljük remélni, meglátogatjuk Ohe’o lépcsőzetes vízkamráit, a Hét Szent Medencét Kipahulunál, feltúrázunk a 120 méteres Waimoku vízeséshez, rajzfilmszerű bambuszerdőkön keresztül, ahonnan visszaérve végérvényesen eldöntjük, hogy ez volt az utolsó mászásunk: mostantól kirándulásunk végéig kizárólag lapos homokot akarunk tenni a talpaink alá. Ami mindösszesen két napnyi homokot jelent már csak.

December 30., 31.

Kihei

Szilveszter környékén felfedezzük Hawaii Los Angeles-ét, Kihei-t, manikűrollóval vágott pázsitjaival, fekvőnyugvásra teremtett homokpartjával és méretes rizörtjeivel, annyi csillaggal a homlokzatokon, amennyit egy felhőtlen augusztusi éjszaka sem tud kiizzadni magából. De lehetnek nagyszabásúak a hotelek, a part mindenkié. Autóból kilógó könyökkel ereszkedünk be a természetes szolizás eme veretes mekkájába, de bármennyit is lógunk fel és alá a következő kép nap alatt, soha nem látjuk kétszer ugyanazt az öblöt, ami jelentős méretű homokos partra utal, Kiheitől Waileán keresztül Makenáig és vissza. Ez nem egy szörfözős környék - az északon jobb - itt mindenki a polinéz deszkázást műveli (paddleboarding), ami egy méretes deszkán jól megvetett lábakat és egy még nagyobb evezővel való lusta, valahol még kecses rásegítést jelent. Kiheiben napozáson kívül semmi mást nem lehet csinálni, és ettől különösen megszeretjük, nagy cseppekben esik ránk a nap, miközben a körülöttünk fekvő nedves homokot terraformáljuk a magunk ízlése szerint. Itthon már rég 2015 van, mi pedig még mindig egy megfelelő csatornázású homokvár oldalfalainak a tervezésénél tartunk, olyan méretben gondolkodunk, ami mögé be lehet bújni a fel-felcsapó miniatűr homokviharok elől. Közben tacózunk, vagy hatos kiszerelésű csokimuffinokat morzsolgatunk a szánk sarkán, itt jelzem, a napfény és a muffin igen jól passzol. A helyi termesztők egyik eldugott, árnyékos kis piacán teljesen ismeretlen gyümölcsöket vásárolunk, amelyeket végül nem is eszünk meg, mert ízre, mint az ázott faforgácsba forgatott zöld gyurma. Egy éjszakára felmegyünk Olowaluig, de szilveszter éjszakáján hirtelen manőverrel inkább visszaautózunk Hana irányába, hogy még egy utolsó éjszakát töltsünk kedves kiszögellésünkön, Keanae-nál. Közeledik éjfél, de mi idén szakítunk a ricsajos óévbúcsúztatással, lebámulunk a sötétlő tengerre, koccintunk valamivel, ami épp kézügybe került útközben a Paia-i egészség- és vegyesboltban, bámulunk némi visszatérő Orionokat, és letudjuk: jó volt minden, a túra is, mint ahogyan az egész év is az. Holnap pedig indulunk haza.

Január 3.

Budapest

Újra itthon. Hazafele az út negyven óra, ebből 12 óra időeltolódás. A biológiai óránk annyira használhatatlan, hogy valszeg átment digitálisba. Átszálláskor pár órát töltünk a jéghideg Chicagóban is, de a korareggeli városlátogatásról csak lázálomszerű, homályos emlékeink vannak és pár dermedt fókuszú fotó. Ledobjuk a hátizsákokat a konyhába, megeresztjük a főcsapokat, és hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk némi kellemesen zsibbasztó poszt-utazásos depresszió. Olyan álmosak vagyunk, hogy lépésenként beesünk a saját szánkba.  Három hét földönalvás után - önfefújódó matracunk nem teljesített az elvárt szinten, a kettő közül az egyik daganatos betegségben elhunyt gumibabához hasonlít, fel-feltörekvő, szelelő idomokkal - most jólesik a párna. Még valahol Kauai-ban felvettem telefonnal a hullámverés zenéjét, hogy majd jó lesz nosztalgiát kiváltó ébresztőhangnak, most lejátszva olyan, mintha egy hatsávos autópálya forgalmát hallgatnánk, úgyhogy inkább maradjon csak emlékeinkben, ott szebb. Azon tűnődünk, vajon meddig tart ki az aloha hatása, meddig leszünk kedvesek, türelmesek és bájosak, ahogyan azt tanultuk, és vajon rétegenként fog-e rólunk lehámlani napbarbította epidermiszünkkel együtt. És egyébként roppant büszkék vagyunk magunkra. Mert Hawaii jó hely volt, ahogy L. mondja: egy hely, ahol minden nap szivárvány.

Fotók ömlesztve, de viszonylagos időrendi sorrendben emitt.