Szuperlatívuszok. Azokban próbálnánk Hoi An-ról beszélni, pedig még mindig itt vagyunk, így az emlékeinknek se volt ideje nemes borrá érlelődni és megszépülni, ahogy az emlékek szoktak. Hoi Anról többek között annyit érdemes tudni, hogy úgy néz ki, ahogy a környékbeli vetnámi városok néznének ki, ha a negyven évvel ezelőtti kvázi polgárháború/amerikai háború halszagú, pálmalevelekbe csomagolt hamuvá nem bombázta volna őket mind egy szálig. A város jelentős hajózási kereskedelmi központ volt a 19. századig, és a francia uralom alatt is fontos kikötőként működött, aztán a várost velencévé hasonlatossá tevő folyam elsekélyestette a kikötőt, megölve a bizniszt, amitől a város jelentéktelenné fajult, olyannyira, hogy még az amerikai hadsereg is elfelejtette - egyetlenként a környéken - felszántani és svóal bevetni.
Hoi An belvárosa a világörökség része, autóval behajtani tilos, és ettől konkrétan élhetővé vált, ami sokkolta a délkelet-ázsiai közlekedéshez máris hozzáidomult lelkeinket. Kétszáz éves beludvaros faházak váltakoznak francia gyarmati stílusú, általában a sárga valamelyik változatában pompázó emeletes gyöngyszemekkel, miközben a folyómenti fákon tizenhatmillió színben fényelnek a lampionok, és a folyó duplájára tükrözi az egész gyönyörű ambianszt. Éttermek, múzeumok, rengeteg pagoda, még annál is több (turistákra specializálódott, felülárazott) szabóság, és amit vietnámi városban még nem láttunk: helyi utcai performanszok. (Ezek hiánya csak idővel esell le bennünk, azzal együtt, hogy rájöttünk: se színház-, de moziplakátokat nem láttunk sehol.)
Hoi An-ban mi is menthetetlenül romantikussá váltunk. Tegnap este beültünk egy folyóparti gyertyafényes étterembe, és sorrendben a következőket fogyasztottuk el: két vietnámi koktél nádcukorsziruppal és rummal, friss ananász-turmix, garnélarákkal töltött sült wanton-tál, egy Fehér Rózsa nevű fantáziaétek, ami rózsaformájúra rizspapírba csomagolt tengeri hertyentyűket jelentett, fokhagymás-citromos-mogyorós-mentás-gyömbéres tintahal-tál, koktélrákkal diszített sült vietnámi tészta, és zárásképpen banános palacsinta - mindezt két személyre a zsebünkön nyolc napon túl gyógyuló sebet vágó összesen 2500 magyar forintokért.
Bár menekülni innen nem volt miért, a tengerpartra azért kibicajoztunk, és látszólag sikerült még két réteg vérvörösre duzzadt epidermiszt építenünk magunk köré, amitől elég hányatott lett a múlt éjjelünk. Igazság, hogy az előző éjjeli utazástól kissé lefáradva mindketten elaludtunk a homokban, és mire felébredtünk, elnéztünk egymás mellett, mert teljesen beleolvadtunk a vörösödő, viszketésre hajlamos naplementébe.
My Son-t motorral néztük meg: vietnám saját bejáratú Angkor Wat-ja a Champa birodalom vallási központja volt, a franciák fedezték fel újra a dzsungel mélyén, egy részét sikerült is konzerválni, aztán a talán túl sokat emlegetett vietnámi háborúban az északiak voltak annyira eszementek, hogy oda rendezték be az egyik főhadiszállásukat. Az amerikai gránátok tudtalevően bunkerek és tankok ellen is hatékonyan bevethetőek voltak, így hatvanvalahány darab egy-kétezer éves monumentum meg se kottyant nekik. Ami maradt (gyakorlatilag húsz romhalmaz, de még így is felemelô érzés közöttük sétálgatni), azt megnéztük, lefotóztuk, és Siva-pozícióban dokumentáltuk: a fotókból töltünk fel picasára is, jól fog az, sose tudni, mikor lesz itt még emlékműromboló országégés, reméljük soha, mert ezek az emberek nem érdemlik.
Ma az utolsó esténk Hoi An-ban, holnap reggel busz, és Hué, ami szintén jó helynek ígérkezik. A tákolt útitervünket sikerült kézben tartani, bár a végefele vélhetőleg megfelelően összekuszáljuk majd, hogy azért némi izgalom is legyen ebbe' az életbe'.
Fotòk itt: https://picasaweb.google.com/lillushazse/HoiAn#
Utolsó kommentek