Az öregember a parkban, aki odalép hozzánk, üdvözöl bennünket Japánban, kezet nyújt, további jó utat kíván. Az okonomiyaki-készítő, aki lefotózza Lillát, miközben ő az okonomiyakit fotózza, közben kacarászik és kedvesen búcsúzik. A nő, aki - záróvonal ide vagy oda - lehúz a Hondájával, miközben az út szélén állunk Kashimóban egy térképpel a kezünkben, és elmagyarázza, merre találjuk az állomást, bár egy szót sem tud angolul, és utána még ő kér elnézést, mert úgy érzi, nem tudott annyira segíteni, amennyire szeretett volna. A minimum kilencvenéves öregúr Tokióban, aki elénk áll vigyorogva, micsoda csodálatos szellőnk van ma, nemdebár, rikoltja angolul, majd tovainteget. Az öltönyös az állomáson Toyamában, aki - amikor látja, hogy elveszlődtünk a csak japán nyelvű automatánál - megveszi nekünk a jegyeket, helyettünk is megszámolja a visszajárót, majd mélyeket hajlongva távozik, mintha nem ő tett volna nekünk szívességet.

Van még. A buszsofőr, aki leugrik a buszról, hogy megnézze nekünk, mikor jön a csatlakozásunk Gero háromszemélyes, miniatűr buszállomásán, ködös dombok közepette - majd integet utánunk, sőt a kamerának is bepózol egyet. A virágot ültető hölgy, aki fejjel lefele nézi meg a térképünket, de ő se tudja megmondani, hogy a jó utcában járunk-e a hostelünket keresve, ezért odakiáltja a szomszédot, majd betársul egy arra bicikliző leány is, de még mindig képtelenek belőni az utcát, amit keresünk, úgyhogy odahozzák a család férfiemberét is, aki végül telefonon hívja fel a hostelt, majd betuszkol bennünket az autóba, és odafuvaroz. A néni, aki - amikor látja, hogy a hirtelen eleredő eső ellen csak hirtelen bakugrásokkal tudunk védekezni - odajön hozzánk, és két méretes esernyőt nyom a kezünkbe.

A fentiek ami kis kedves hőseink, a japán nép jófejségét és segítőkészségét képviselő mintapéldányok. Szuvenírnek is kedves embereket szeretnénk hazavinni pöstfalva morózus környékére, hadd virágozzanak. Marad itt is belőle elég, néhol túl sok is, például azokon a helyeken, ahol a cseresznyevirágzás, a vasárnap, a kedvező időjárás és az ebédidőt megelőző sétáljunk-egyet-előtte-őrület kombinációjaként egyszerre egymilliárd kedvesen mosolygó és csivitelő helybélivel töltődnek fel a parkok, sétányok, kertek és egyébiránt minden, ami a térképeken az alapszínnél két fokkal zöldebben jelölődik. Mi például így jártunk Kanazawában, ahova pont vasárnap érkeztünk, ráadásul azzal az egy konkrét céllal, hogy megnézzük Japán egyik leghíresebb és többszáz éves kertjét, a Kenrokuent, azaz a Hat Fenségesség Helyszínét. Ebből származó javaslat, hogy ha bármilyen relaxációs jellegű közteret szeretnétek Japánban megnézni, akkor az semmiképpen se hétvégére essen, főleg ne efféle kiemelt florális-faunális esemény idején, mint a sakura. Vagy ha mégis, keljetek nagyon korán.

Kanazawa egyébként kedves város, némileg egészben hagyták a bombázások is, sőt van egy menő állomása is, ami előtt apró szökőkutacskákból íródik ki a pontos idő és a Welcome to Kanazawa felirat, de több mint egy napot nem is igazán érdemes erre szánni. Jó hely a restaurált kastély is, amit az elmúlt négyszáz évben fáradhatatlanul újjáépítettek, ahányszor csak leégett, és már ez a nem csökkenő lelkesedés is megérdemel egy köszönővizitet. Mi nagyon jót piknikeltünk a kastélyparkot körülvevő kis pázsitokon, a fűben fetrengve előre csomagolt nyershalas sushit és egyéb finomságokat pálcázva, és azt hisszük, így a kilencedik nap magasságáan az utolsó gasztrojellegű korlátok is lehulltak, mostantól már semmi nincs, amit ne tudnánk kellő elhatározással és lendülettel a szánkba venni és lenyelni.

Holnaptól pár napig Kyoto.