Nihil homokozás, az folyik harmadik napja Hoi An-ban, a személyre szabott egyenszabóságok, a féldinnyeméretű mangók, a lampionövezte sikátorok, a köztéri hangszórókból andalodó claydermannpianínózás és a szemünk előtt ehetőre fejenvert tengeri állatok univerzumában. Harmadik napja minden reggel felkelünk a fényekre, biciklit bérelünk a legelső helyen, ahol lehet (200 forintos tétel egy napra), bevásárolunk kekszből, gyümölcsből és palackozott vízből (mindenestől 4-500 forintos tétel), és kitekerünk a tengerpartra lustálkodás közben semmit tenni (a Dél-Kínai tenger kivételesen ingyenes.) Később  hátrahagyjuk a cuccainkat, és bevonulunk valamelyik árnyas homokparti étterembe rossz angolsággal megírt menükből kiválasztani a tengeri herkentyűk istenének ajánlott aznapi áldozatunkat, és uszkve ennyi a nap.

Végülis ez volt a tervünk vietnámi zárásképpen. Mert a nap az ne szemerkéljen, kérem, hanem süssön oda az embernek! Úgyhogy északról lefele vidoran figyeltük el, amint kilométerenként naposodik a táj, húsz kilométerenként került le rólunk egy-egy réteg abból a (hiányos) gardróbból, amit az északi tájfun erőszakolt ránk. Hué-Hoi An mobilsztriptíz volt a javából. Felforrósodott hevületünket még az se hűtötte le, hogy Hoi An valamiféle fesztiválra készülve háromszoros szobaárakkal várt reánk - mert ugye a vietnámi rendszerben, amiben SEMMINEK sincs előre megszabott ára, a címkék aszerint nőnek vagy csökkennek, hogy mekkora rá a piaci igény. Kiegyensúlyozott, egészséges, kommunista rendszerű, liberális szabadpiac ez, ahol nem átallnak, ha igény mutatkozik rá, harminc dollárt elkérni egy hotelszobáért, ami errefele egy kisebbfajta vidéki életjáradék, úgyhogy természetesen nem voltunk hajlandóak kifizetni, inkább motorra pattantunk, és kerestünk egy olyan hotelt, ahol a felére alkudhattuk - hogy aztán a fesztiválláz csillapodásával visszaaraszoljunk a leolcsult belvárosba harmadannyiért.

Amúgy tényleg, semminek nincs ára. És nem abban az értelemben, hogy minden ingyen van. Hanemhogy minden ár KÉPZŐDIK: elindul valahonnan (külföldieknek két-háromszoros, néha tízszeres plafonról), és eljut valahova, ami megfelel vevőnek és eladónak egyaránt. Megpróbáltunk ugyan egy hevenyészett listát vezetni arról, hogy mi kvázi mibe kerül ezenb a szabadpiacon, de azt hiszem, eddig semmit se sikerült kétszer ugyanazon az áron megvenni. Amitől az ember, amilyen naivan indul neki ennek az izgalmas sportnak, előbb-utóbb ravasz, bekeményedett arcbőrű piacállattá válik: most már csak legyintünk, vagy felröffenünk, ahányszor túlzott a licit; járatosak vagyunk és edzettek, nem hagyjuk magunkat, és tisztelettel integetnek utánunk (vagy pedig inkább nem.) Különösen fontos Hoi An-ban, ami vietnámi mérce szerint egy drága hely, mert szép. És a kettő ugye elválaszhatatlan, nőben és turizmusban egyaránt.

Ez amúgy sem a címkék, iratok, dokumentumok világa. A motor vagy biciklibérlés általában úgy történik, hogy odamész, átnyújtod a bankókat, majd a járműre lépve visszaintesz. Vélhetőleg át se gondolják annak a lehetőségét, hogy véletlenül nem térnél vissza. Papírokat csak olyan esetekben állítanak ki bármiről is, amikor azt mi, külföldi embörök, az efféle szabályokat komolyan vevő kulturánkhoz ragaszkodva, kérjük tőlük. Ezek a papírok, vegyünk példának egy buszjegyet, inkább nekünk szóló és bennünket megnyugtató menetlevelek, mintsem hivatalos bizonyítékok bármire is. Cat Ba szigetén, amikor megtudtuk, hogy Hoi An-ba egy kisbusz-hajó-kisbusz-nagybusz kombinációval tudunk lejutni, olyan bonyolultnak éreztük, hogy jegyet kértünk rá: a csaj erre írt egy kedvesen hibás angolsággal megírt cetlit arról, kvázi "Két darab személyesre szóló jegy el Cat Ba szigetéről minekutána Hanoi fele vissza út" szöveggel, és a kezünkbe nyomta: ha netán kérik valahol, ezt adjuk oda nekik.

Persze senki nem kérte, mert amennyire kiállítani se szokták, úgy ellenőrizni se. A majd' ezer kilométeres, sokszorosan váltott utat úgy tettük meg, hogy váltáskor a helyiek átszállásokkor csak intettek nekünk: nyomás, ide a csomagot, hajrá oda fel és be. Hogy az utazási iroda milyen módon egyeztetett ezekkel a fuvarosokkal, hogy számítottak ránk, hogy mi lehet az egyezkedéseik mögött, hogy ennyira elasztikusan és zökkenőmentes utazásokat tudnak összedolgozni, az nekünk teljes homály. Nem értjük a rendszereiket, de kiválóan működnek, szemben az otthoni sémákkal, amiket jól átláthatóak, mégis olyan kétségbeejtően, reménytelenül működésképtelenek sokszor.

Szóval homokban, vízben, 31 fokos mesterségesen bambuszfedeles árnyékokban, és a szabadpiaci rendszerek csodálatában tengettük az elmúlt napokat. A parton nyugalom van, csak néha ülnek le mellénk bambusz nádszatyraikkal a csecsebecse+gyümölcs-árus, fogatlan nénikék. (Mindig nők, sose férfiak.) Az embernek tengerparton ritkán van szüksége körömollóra, lollobrigida-napszemüvegre vagy romlott amerikai mogyoróra, így viszonylag nehezen vásárolunk tőlük. Pedig kemény árusok, nagyon azok: sokszor egyenként kiszedik a termékeiket megmutatni, mert sose tudni, az ember fiának az egyik körömolló jobban megtetszhet, mint a másik. Finom, de működőképes módszert dolgoztunk ki: mosolyogni kell, nemet mondani, finoman megérinteni őket vállmagasságban, és olyankor békében távoznak, mert ha termékeladás nem is, de némi csere mégis történt, érintés, ez-az.

Talán ennyit az elmúlt napokról. Sötét van már, a lampionos folyópartról helyi zene szűrődik be, és L., aki félszemmel az odakintet figyeli, éppen azt jelzi, hogy a csuprokkal és legyezőkkel táncoló három kislányról, sőt a rózsaszín arcúra festett táncosbácsikról is éppen lemaradtunk. Netezni jó, de annyira mégse akarunk belemerülni, mint itt mellettünk a holland kiscsaj, aki éppen skypeon próbál otthonragadt idétlen kutyájával beszélgetni, de a kutya nem veszi a lapot, és csak rágja a mikrofont. Holnap visszatérünk Hanoiba, vietnámi utunk végállomására, mert onnan már Hong Kong.