Több napot töltöttünk itt, mert megérte. Élményeink címszavak szerint csokorba szedve alább.

A város en-gros. Egyszerre kicsi és nagy, azaz lefordítva a mi nyelvünkre: elég kicsi ahhoz, hogy esténként a vörös lampionokkal dúsított szűk utcácskákban tébláboljunk, kezünkben a legközelebbi kajaboltban bevásárolt és ezer rétegbe csomagolt nyers lazaccal - és elég nagy ahhoz, hogy lógjon a nyelvünk, amikor egyik shinto templomkertből átsétálunk a legközelebbi hasonló kvalitású, de valahol mégis más vallásturisztikai centrumba. Kiotó jó hely, rengeteg hangulatos és rendezett utcával, és Tokióhoz képest mérsékelt tempóval. Ezért is javasoljuk, hogy ha valaki mindkét várost meg szeretné nézni, akkor kezdje itt, és Tokióval zárjon, mert akkor talán nem fog megbotlani a saját ingerküszöbében.

Templomok, szentélyek. Ez a város erről szól, és ezt nem csak mi tudjuk, hanem az összes japán belturista, akik a cseresznyevirágzás kiotói oldalát összekötik egy kis biztonsági soha-nem-árthat vallásturizmussal, és bőszen fényképezgetnek a ballal, miközben a jobbal harangocskákat kongatnak egy-egy nem is annyira szakrális kívánság teljesülése reményében. Ha tőlünk eltekintünk, ezen a helyek elég spirituálisak ahhoz, hogy még hozzánk hasonló agnosztikusokat is arra bírjanak, sündörögve mélyedjünk el egy tisztító szertartásban, netán titokban még egy-egy harangot is húzzunk meg, ha áhítatunk nem a felettünk elméletileg tornyosuló buddha-manifesztációkhoz, hanem a hozzá kapcsolódó bölcsességekhez szól is. Egyébként Kiotó külön szépsége, hogy a bejáratott és közismert templomok és szentélyek mellett eldugottabb helyeken pont ugyanolyan szép, de senki által nem látogatott templomokat és szentélyeket rejteget, amelyekre csak véletlenül - és mindig csak egyszer, másodjára már sohasem - tud az ember rábukkanni. Na, ezeknél jó lenni. 

Azok a bizonyos onsenek. Mi, akik anyatej helyett is a Széchenyi fürdő vizét szívjuk magunkba egy ideje, kellő érdeklődéssel vágtunk bele egy onsen megtapasztalásába itt Kiotóban. Az onsenek a japán fürdőházak, és - mint nagyjából minden ebben az országban - aprócskák és hívogatóak. Aztán, amikor az ember beül a legforróbb vízű medencébe, amiről pár sebes perc után kiderül, hogy valójában a leglangyosabb, onnantól kezdve tisztelettel néz azokra, akik az onsenezést egész napos programként gyakorolják. A mi tippünk: másfél óra tökéletesen elég. Akkor is, ha soha nem fürödtetek még úgy, hogy egyik kezetekkel az ágyékotokat takargattátok (az onsenekbe hagyományosan meztelen a módi), a másik pedig átlógott a bonsai-fás japánkert medencéjébe, az ott békésen úszkáló méretes díszhalak közé. Élménynek kötelező. Mi a Funaoka Onsent próbáltuk.

Pacsirtapadló. A végletesen letisztult - és ránk egészen nagy hatást tevő - japán palotaépítészet egyik érdekes adaléka, hogy a japán cédrusból és egyéb nemes fákból vágott sokszáz éves hajópadlózat madárszerűen csicsereg. Ez szándékos - a járópadló elemeit úgy kötötték össze fémszegekkel, hogy azok az óvatlan és rossz szándékú settenkedők minden lépésére pittyegve prüttyögjenek. Jellemző, hogy egyébként ennél több fémet nem is használtak az építkezésnél, a bonyolult gerendázatot kizárólag illesztéssel rakták össze (némely palotánál ezelőtt ezerháromszáz éve), hogy hogyaztamindenit alapon ma is tátott szájjal lehessen bámulni. Ezek után valami furcsa mellécsúszásnak tartjuk, hogy a legó ötlete a skandinávoktól jön. Ha már palotákról van szó, ránk a legnagyobb hatást a kiotói Nijojo tette.

Gésák és maikók. Hostelünk egészen közel van a Gion Cornerhez, ami itt Kiotóban a gésák környéke. Ők ugyanis még mindig léteznek, és időnként - gyakrabban, mint a loch nessi szörny - feltűnnek az utcákon is. Ma este például hármat láttunk, amint épp frontális összeütközésbe kerültek egy turistacsoporttal, és viharos tempójú szendeséggel tűntek el a kapualjakban, mielőtt a turisták az orrukra tudtak volna villantani egy rövidet. Hogy még többet lássunk ezekből a lényekből, megnéztünk egy Miyako Odori-t, ami a gésa-tanonc maikók bemutatkozása egy csupaszín és csupahang előadás formájában. Gyönyörű volt, bár körülbelül annyit értettük belőle, amennyit ők értenének egy visszafele lejátszott Bánk bánból.

Zen-kertek. Az aprócska templomokat körülvevő szépen barázdált kertek minden apró részlete külön jelentéssel bír - ki gondolta volna? Valami csöndes állapotot idéz elő, ahogy az ember elbámulja a szürkéskék kövekből, homokból, vízből és mohás fácskákból épített installációkat - amelyeket néhol egyébként 4-5oo éve állítottak össze, és azóta is minden reggel újrahúzzák a homokban a barázdákat. (Szép példa erre a Daitokuji templom-komplexum Daisen-in kertje.) Különös élmény, ahogy a kerteken belül és kívül használt szimbólumok értelmet nyernek az ember szeme előtt - ha még itt töltenénk öt-tíz évet, talán értenénk is, amire most csak hunyorogva bambulunk. Addigis marad az esztétikai élmény.

Gasztró. A kiotói specialitásokról több külön bejegyzést is lehet írni - sőt, mivel már bizonyára írtak róla mások, ezt nem is igazán érdemes megtennünk. Maradjunk annyiban, hogy - és itt lehet huhogni meg ilyenek, de - a japán (és azon belül a kiotói) konyha sem lett az örök kedvencünk. Desszertben nekünk kevés az édes-sós kekszek különféle verziói, illetve a keletlen tésztaszerű masszába csomagolt babpüré. Főételekben meg nagyjából ugyanazt láttuk mindenhol, amit máshol is, azaz soba, udon és egyéb tésztafajtákból készített levesek, sushik, sushimik, makik, illetve rengeteg fajta rántott tempura és marinált tengeri gyümölcs. Ami a habzsolás numeró kettő akadálya, hogy Japán drága ország, és így enni se eszünk azzal az esztelen vigyorral, mint mondjuk tettük azt DK-Ázsiában. Valószínűleg ugyanezt érezhette a tegnap este az a francia turistacsoport is, amely ott tolongott az árleszállított frissételek polcánál, diadalittas kurjongással emelve le a harminc százalékkal olcsóbb sushikat. Egyébként erre nem árt figyelni, a megrögzötten frissességmániás helyieknek több órás sushit már nehéz eladni, ezért estefele minden efféle frissárú megy a diszkontpolcba - és érkezünk mi, mintegy mellékesen, diadalittas kurjongásokkal!

Jaj a lányok, jaj a nők. A kiotói lányok szépek, de ez nem meglepő, mert a tokiói lányok is szépek, és a magoméi lányok is szépek, és a kanazawai lányok is szépek és így tovább. A legcsúnyábbra is maximum azt lehet mondani, hogy: nem szép. Aranyos a szendeségük, a tiszta bőrük, a csámpás lábfejük, a mandulaszemük, az azonnali mosolyuk, a zavarodott torpanásaik, az ártatlanságuk, a szemlesütéseik. A fekete térdzoknijaik, a csipkés ultramini-szoknyáik, az iskolásuniformisaik, a rövid farmergatyáik. Hogy néha - bocsánat, általában - négy számnál nagyobb cipőket hordanak, és mivel az hajlamos a leesésre, hajgumival fogják oda a bokájukhoz - ehh, hát senki se tökéletes!

Amire a képek világa nem képes. Így, utazásunk végén valószínűleg már ti is rájöttetek, hogy nem mi vagyunk a legjobb fotósok a világon. Amiket a blog melletti linkeken láthattok, turistafotók. Azért, mert turisták vagyunk, és főleg nézni jöttünk ide, nem fotózni. Természetesen mi is fejlődünk, és Lillus is megtanulta már, hogy a "mit kell megnyomni a gépen, hogy a kép mindig éles legyen?" típusú felvetések időtlenül viccesek. Ami a lényeg viszont, azt nem tudtuk átadni kellőképpen ezeken a fotókon - és szándékosan nem is fotosoppoltuk őket szarrá. Azt javasolnánk helyette, hogy ha lehet, gyertek el ti is Japánba, nézzétek meg személyesen ezt a stramm világot. 

Viszlát otthon, hétfőtől.