Az öregember a parkban, aki odalép hozzánk, üdvözöl bennünket Japánban, kezet nyújt, további jó utat kíván. Az okonomiyaki-készítő, aki lefotózza Lillát, miközben ő az okonomiyakit fotózza, közben kacarászik és kedvesen búcsúzik. A nő, aki - záróvonal ide vagy oda - lehúz a Hondájával, miközben az út szélén állunk Koshimóban egy térképpel a kezünkben, és elmagyarázza, merre találjuk az állomást, bár egy szót sem tud angolul, és utána még ő kér elnézést, mert úgy érzi, nem tudott annyira segíteni, amennyire szeretett volna. A minimum kilencvenéves öregúr Tokióban, aki elénk áll vigyorogva, micsoda csodálatos szellőnk van ma, nemdebár, rikoltja angolul, majd tovainteget. Az öltönyös az állomáson Toyamában, aki - amikor látja, hogy elveszlődtünk a csak japán nyelvű automatánál - megveszi nekünk a jegyeket, helyettünk is megszámolja a visszajárót, majd mélyeket hajlongva távozik, mintha nem ő tett volna nekünk szívességet. A buszsofőr, aki leugrik a buszról, hogy megnézze nekünk, mikor jön a csatlakozásunk Gero háromszemélyes, miniatűr buszállomásán, ködös dombok közepette - majd integet utánunk, sőt a kamerának is bepózol egyet. A virágot ültető hölgy, aki fejjel lefele nézi meg a térképünket, de ő se tudja megmondani, hogy a jó utcában járunk-e a motelünket keresve, ezért odakiáltja a szomszédot, majd betársul egy arra bicikliző leány is, de még mindig képtelenek belőni az utcát, amit keresünk, úgyhogy odahozzák a család férfiemberét is, aki végül telefonon hívja fel a hostelünket, majd betuszkol bennünket az autóba, és odafuvaroz. A néni, aki - amikor látja, hogy a hirtelen eleredő eső ellen csak hirtelen bakugrásokkal tudunk védekezni - odajön hozzánk, és két méretes esernyőt nyom a kezünkbe.

A fentiek ami kis kedves hőseink, a japán nép jófejségét és seg ítőkészségét képviselő mintapéldányok. Szuvenírnek is kedves embereket szeretnénk hazavinni pöstfalva morózus környékére, hadd virágozzanak. Marad itt is belőle elég, néhol túl sok is, például azokon a helyeken, ahol a cseresznyevirágzás, a vasárnap, a kedvező időjárás és az ebédidőt megelőző sétáljunk-egyet-előtte-őrület kombinációjaként egyszerre egymilliárd kedvesen mosolygó és csivitelő helybélivel töltődnek fel a parkok, sétányok, kertek és egyébiránt minden, ami a térképeken az alapszínnél két fokkal zöldebben jelölődik. Mi például így jártunk Kanazawában, ahova pont vasárnap érkeztünk, ráadásul azzal az egy konkrét céllal, hogy megnézzük Japán leghíresebb és többszáz éves kertjét, a Kenroukent, azaz a Hat Fenségesség Helyszínét. Ebből származó javaslat, hogy ha bármilyen relaxációs jellegű közteret szeretnétek Japánban megnézni, akkor az semmiképpen se hétvégére essen, főleg ne efféle kiemelt florális-faunális esemény idején, mint a sakura.

Kanazawa egyébként kedves város, némileg egészben hagyták a bombázások is, sőt van egy menő állomása is, ami előtt apró szökőkutacskákból íródik ki a pontos idő és a Welcome to Kanazawa felirat, de több mint egy napot nem is igazán érdemes erre szánni. Jó hely a restaurált kastély is, amit az elmúlt négyszáz évben fáradhatatlanul újjáépítettek, ahányszor csak leégett, és már ez a nem csökkenő lelkesedés is megérdemel egy köszönővizitet. Mi nagyon jót piknikeltünk a kastélyparkot körülvevő kis pázsitokon, a fűben fetrengve előre csomagolt nyershalas sushit és egyéb finomságokat pálcázva, és azt hisszük, így a kilencedik nap magasságáan az utolsó gasztrojellegű korlátok is lehulltak, mostantól már semmi nincs, amit ne tudnánk kellő elhatározással és lendülettel a szánkba venni és lenyelni.

Holnaptól pár napig Kyoto.