Tegnapi, azaz negyedik tokiói napunkon valami nyúlékony, árnyékos ázsiai esőszimuláció vert végig rajtunk, nem is az a hűtőfolyadékos fajta, hanem inkább az, amire az ember csak laposakat pislog, hogy ezt most akkor minek. Főleg, amikor mindez egy futurisztikus élménybe pakolva érkezik, Tokió felhőkarcolói között a magasvasúton Odaiba irányából, negyven méter magasan, elmosódott hőtömbök között suhangatva egy párás konzervodobozban, amit nem vezet senki, mert robotizálták nippon virtusból.

Aztán kiderült, hogy a felettünk álló mindenféle istenek ezt pont így tervezték, mert ma reggel egy aluszékony buszozás után arra ébredtünk a Kawaguchi-ko partján, hogy a vihar következményeként a Fuji tiszta fehér fejjel tekint le ránk, ami annyira ritka, hogy a kisvárosban nyitottak egy múzeumot, ami tiszta Fujiban nem részesülők csalódott turistáknak tárlatot mutat arról, hogy pontosan miről is maradtak le. És sejthető, hogy ebbe a múzeumba bérletet lehet váltani.

Ez az időjárási ablak pontosan hat órát tartott: japánország hófehér emlője előtte is, utána is felhőkbe burkolódzott, de mi a hasznos idő egészét megpróbáltuk azzal tölteni, hogy a tó körül bringázva fel-felbámultunk rá, meg a tetején ülő, velünk olyan kedves mindenféle istenekre. A JR állomás mellett bicikliket béreltünk, és előzetesen csak az öt tó egyikét, a Kawaguchi-kót terveztük körbejárni, de hajtott bennünket a nap melege, mint a napelemes nyuszit, végül bevállaltuk Sai-ko tavát is - és ezt másoknak is javasoljuk, ha netán ezt a programpontot beillesztenék egy japán túrába.

Az efféle spontán melléruccanásoknak mindig megvan a hozzáadott értéke, a Sai-ko partján kicsit obskurus, kicsit kedves, kis japán babákkal telepakolt, félhomályos fogadót találtunk, ahol egy egészen öreg nénikétől én jeges kávét, Lilla japán szilvateát kért, és akkor még nem is sejtette, hogy mibe mászott bele, csak később, miközben a tatamin térdelve majdnem beleesett a saját elkerekedett szemébe. Ezt szerintem véletlenül megsózták, nem édesítették, véleményeztem én, de Lilla szerint inkább mosogatóvízből készült, mert még érződött rajta kissé a bikarbóna. Aztán megbeszéltük, hogy amíg én szóval tartom a nénit, addig Lilla kioson a bringákhoz, és elönti a teát, de ezt végül nem merte megtenni, így inkább felöntötte vízzel és mézzel, hátha az segít, de az csak rontott rajta, aztán meg aggódni kezdtünk, hogy mit fog gondolni a néni, ha nem isszuk meg, aztán Lilla tovább töltötte vízzel, de rájött, hogy az csak még rosszabb, mert még az se látszik, hogy legalább egy részét valóban megittuk. Végül majdnem ráöntöttük egy magnóliára, de féltünk, hogy lekókad vagy valami, ezért inkább mégis ottfelejtettük és kiviharzottunk, és nagy zavarunkban átvágtunk a bringával valakinek az elhagyatott kertjén, még át is emeltük a cangát a kerítésen.

(Juteszünkbe, a fogadóban végig csilingelt a háttérben valami zenedoboz, de már megszoktuk, hogy itt minden csilingel, Kawaguchi városának minden jelzőlámpája énekelt, némelyik minden piroson, némelyik minden zöldön, nem tudjuk, hogy bírják, mi karácsonykor is csak két napig kell elviseljük, mégis maradandóan károsít.)

Szóval jó nap volt, néztük a Fuji tükröződését a tavakban, miközben panírozott halat ettünk pálcikával, szójával és muslincákkal, hétre sütött a nap, és mi magunk is lepanírozódtunk kellőképpen. Mire beszürkült, visszaértünk a vasútállomásra, mert azt már kitapasztaltuk, hogy ott érdemes forgolódni, ha az ember járműre vadászik valamelyik neki tetsző irányba. Mi már rájöttünk, hol kell keresni a buszokat: a vonatállomáson. A japán vasúti társaság (JR) ugyanis a vonatokon kívül buszokat is üzemeltet, és mindig a város fő pályaudvara a kiindulópont. Jó ez fogódzónak olyankor, amikor az embernek minden ismeretlen. Estére meg is érkeztünk Kofuba, ebbe az útikönyvünk által meg se említett outpostba, ami nekünk csak ugrópont: megalvás után holnap hajnalban továbbmegyünk Magome irányába - egy busszal, amit itt a kofui állomáson vadásztunk le, egy kedves fickó segítségével, aki iPhone-re telepített japán-angol fordítóprogramot használva segített nekünk megtalálni, amit kerestünk. Szóval mára ennyi, képeket még töltünk, aztán alszunk, távoli háttérben a felhőpárnákba bújt, Fuji gyártmányú heggyel.

(Fotók baloldalt fent. A régebbi Tokió, JP könyvtárban is van pár friss.)