Ha Vietnám, akkor háborù. Igazábòl, nem sokkal azelôtt, hogy kiderült volna: a Mekong tulajdonképpen csenevész halászok játszòtere, ahol több a baráti vigyor, mint Can Tho-Saigon tehervonaton a rizsszem, még a mi fejünkben is ùgy élt, hogy az a hogyishívják, a mocsár, ahol a predator megharcolt a rambòval, ahol a halászok kizáròlag hátulròl támadnak, és ahol a parasztok nem kézzel palántázzák a rizset a mocsárba, hanem egy kínai utánmásolt M60-al szemenként lövik a termôföldbe. Még dùdolgattuk is magunkban az apokaliptikus valkürt, miközben a motorosbárkával merész kanyarral, de viszonylag alacsony szögben rárepültünk a homestayre.

Szòval nem. Nem vonultunk derékig mocsárban, sárral bemázolt képpel, fejünk fölé tartott vietnámi ùtitervvel. Beszerveztünk viszont magunknak egy tùrát a Cu Chi alagutakhoz, hogy azért legyen viszonyítási alapunk, milyen szomorùságos mélységekbôl jutott el ez az ország odáig, hogy ugyan òriásplakátokròl nézzenek le ránk a pártállami kommuncenzorállam pirospozsgás jelszavai, de a nép boldog legyen, rizs akár a pelyva, hogy Saigon nyolc milliò lakosára öt millò motorbicikli jusson, és amùgy is, a város utcáin pontosan annyi Lexus, Toyota és aprò-cseprô SUV szaladgáljon, ahány Magyarország szüük környezetében összesen. (Bocsánat a motorizált gazdasági viszonyítási alapért, de ez volt most kéznél.)

A Cu Chi alagutak történelmi szerepérôl érdemes utánolvasni, röviden csak annyi: ez volt az a környék, ahol a vietnámi háborù közepetáján az északvietnámi kommunista harcosok kiépítették a hadállásaikat, a déliek fôvárosátòl, Saigontòl mindössze hatvannéhány kilométerre, hogy még több borsot törjenek az amùgy is frusztrált déliek és amerikaiak helikopterei alá. A pár ezer északi természetesen nem tudott volna helytállni a motorizált amerikaiakkal szemben, de volt egy taktikai elônyük: képesek voltak teljesen embertelen körülmények között élni, nagyon sokáig és nagyon kitartòan.

Embertelen körülményekhez a recept a következô: folyamatos bombázás közben áss kizáròlag házilag barkácsolt célszerszámmal annyi alagutat, hogy te, a rokonaid, és még pár ezren habitus-szerüüen éljetek benne. Az alagutak pont akkorák legyenek, hogy csak hason tudjál benne közlekedni, mondjuk a két kilométerre levô folyòig, ha éppen inni akarsz, vagy a hat kilométerre levô amcsi bázisig, ha inkább lövöldöznél. Miközben az ellenséged a földfelszínen vegyszerrel égeti az erdôt, hogy téged megtaláljon, te hùzòdj vissza, és élj fôtt tápiòkagyökéren hònapokig. Ahányszor kimész a felszínre, lôjj ki egy tankot, és azonnal bùjj vissza a 30x30 centis bejáraton. Mindig hagyj hátra valakit, aki élete feláldozásával betakarja a bejáratot falevelekkel és földdel.

Mi száz métert kùsztunk egy, a turisták kedvéért direkte kibôvített alagùtban, és már a közepénél víziòink voltak. De az alagutak csak egy. A hely egy mementò. A kínzòeszközöké. Konkrétan arròl láttunk tárlatot, hogy az élelmes északiak milyen csapdákat gyártottak az északiak farudakbòl, bombaszilánkokbòl és darabokra faricskált amerikai tankokbòl. Vietkonglegò a javábòl. "Good, heh?", mutogatta büszkén az idegenvezetô. "Absolutely", jeleztük.

No igen, az idegenvezetô. Ennél furcsábbat ritkán. Hetvenvalahány éves, nehezen lélegzô öregùr. Elmondása szerint a déliek oldalán harcolt 1968-i sebesüléséig. Tehát: ô volt az ellenség, akinek a csapdák készültek. Meghasonulás lehet ez neki a javábòl, elemezgettük egymás között. Vagy csak egy jòl sikerült, melléktermékmentes önagymosás. Vagy a pártállam jelzése a külföldieknek a vietnámi megbocsátás szépségérôl. Igazábòl képtelenek vagyunk eligazodni, hogy a vietnámiak miként is viszonyulnak a rendszerhez, a kijelentéseikben mennyi a sugallt propaganda és mennyi az ôszinte érzelem. "Ho Chi Min apòt mindenki tiszteli és szereti. Ho Chi Min apò a szívünkben van, és mindig is ott marad", mondta majdhogynem könnyes szemmel King barátunk és idegenvezetônk, miközben a nemzet édesapjának az egyik Can Tho-i parkban felállított, aranyosra mázolt szobrát néztük.

Na igen, Ho Chi Min. Az alagutaknál szorgos helyiek replikáltánk és árulták szuvenírként az apò találmányát, a harckocsikerék-gumibòl és egyéb szíjakbòl kreatívkodott szandálokat. Majdnem rá is csábultunk. De sajnos ergonomikusan lennénk, és azok a papucsok sùlyra, akár egy-egy vödörnyi nehézvíz. Es itt még csak nem is a nyomokban tartalmazott ideològia sùlyáròl beszélünk.

Az alagutakròl tovamenet ùjratelepített erdôkön mentünk át. Negyven évvel ezelôtt itt minden leégett, elpusztult, hamuvá változott. Hogy a nyom nem-maradásának nyoma se maradjon, a párt ùjratelepített. Katonás sorrendben állnak a fák, ameddig a szem ellát, egymástòl pontosan ugyanannyi centi távolságra, mert egy pártállamban, mégha gazdaságilag nyitott is, rendnek kell lenni.

Az alagùtban kiszakadt a Házsé gatyája, egész ùton városirányba kifele bámult a szerszáma, de senkit sem érdekelt, vannak ennél furcsább dolgok is ebben az országban.