Nem írtunk még az emberekrôl: nagyon kedvesek, iszonyùan közvetlenek és barátságosak. A gyerekek meg aztán kulonosen. Kevésbé turistalátta vidékeken széles vigyorral mutatják ki zavarukat, ha meglátnak minket, hangosan helloznak, Lillát meg kulon meg is bámulják, a nok meg is érintik a bôrét. Tetszik nekik, hogy olyan hoka, errefele az a meno, egyfajta státusszimbolum. Keményen dolgoznak is rajta, hogy ne barnuljanak: tetotol talpig beoltoznek (sapka és sisak, arcvedo, zokni, hosszunadrág, hosszuujju felso), de gyakran még kesztyut is huznak, nehogy megsusse a nap a mocin a kacsojukat. A boltban pedig onbarnito kremek helyett fehérito kremeket kapni, ezzel probálják ellensulyozni a természetet (bar a cél nem a fehér, hanem a sárga szin, amint King felvilágositott).

Es most pár szòt a hüvelygombáròl. Amíg ez a bekezdés tart, tisztelettel megkérjük férfinemüü olvasòinkat, igyanak egy sört, vagy nézzenek egy meccset. Szòval: érdekes amugy, hogy a boltokban rengeteg helyen látni kifejezetten szép és csinos ruhadarabokat, a nok ennek ellenére szivesen hordanak egyfajta egyenruhának számito pizsamaszeru osszeállitást: hosszu nadrág és hosszu, vagy rovid ujju felso ugyanabbol az anyagbol, rendszerint a legrikitobb mintákkal és szinekben, gondolom, a praktikum jegyében. Ennél valamivel igényesebb osszeállitásnak számit a hosszu szuk nadrág inggel vagy trikoval - ezt meg a bokatájékon sikerul teljesen eltolni: magassarku szandált hordanak hozzá (lehetoleg valami csillogo strasszkovel vagy csicsás virággal) és két- vagy otujjas harisnyát vagy zoknit (a mi labtyunknek megfeleloen), de sokszor ebbol is a mintásat sikerul kiválasztani. Persze Saigon belvárosában nem ritka a kifejezetten sikk oltozet, de még mindig a nagyon kis kisebbség és viszonylag jol korulhatárolhato teruletre koncentrálòdik.

Fôleg Saigonban tüünt fel, hogy valamiféle uniformis-fetisizmus lòg a levegôben. Aztán rájöttünk, az egyenruhások nagy része csak biztonsági ôrként bòbiskol a sarki kempingszékeken. Többnyire multifunkcionális lények, láttunk már ilyen ôröket turistákat irányítani, öreget átsegíteni az ùton, rosszul parkolò motorost rendreutasítani, szemetet fölszedni és ilyenek. Lilla szerint ezek valamiféle közrendészeti, köztisztasági és közerkölcsi alkalmazottak, amit Házsé csak megerôsíteni tud, mert sokszor látta ôket aludni is, ami köztudottan állami munkának tüünik.

Vissza az emberekhez, hadd’ halmozzuk még a dicsérô jelzôket: segitokészek, udvariasak és figyelmesek — velunk és egymással szemben is. Hol máshol történt már meg veled, hogy a melletted ülô vendég az utcai kajáldában megtörli az evôeszközeidet? Imádnak vigyorogni és ez kifejezetten jol esik. Gondoltunk is rá, hogy otthon is kiprobáljuk, lehet ott is mukodik, csak senki sem probálta még. Csak ugy ravigyorgunk az emberekre, lássuk, visszavigyorognak-e. Jo eséllyel egyszeruen hulyének néznek, de ha elég sokan csinálnánk, mukodhetne, nem???

Persze nem kizárt, hogy idonként számitás is van ebben (ahogy a turisztika szakon frissen végzett King fogalmazott: "Erdekunk, hogy nyitottak legyunk, az egész világgal jo kapcsolatot ápoljunk és mindenki szivesen jojjon hozzánk"), de pénz ide vagy oda, alapjában véve kedélyes embereknek ismertuk meg a helyieket.

A figyelmességuk nagyon konnyuve teszi a boldogulást, legfoképp a kozlekedésben. Az utcán átmenni merész vállalkozásnak tunhet, pedig egyszeruen annyi a tudománya, hogy kiszámithato pályán mozogjon az ember és ne tegyen hirtelen mozdulatokat, hogy a hompolygo motoros tomeg szépen korbe tudja folydogálni. Teljesen jol mukodik (annyi tartozik meg hozzá, hogy az autok és a buszok se megallni, se kikerulni nem fognak, erre számitani kell, de ez bele is van számítva a képletbe.). Amugy ez a kozlekedés-dolog korulbelul olyan, mint egyedul jozannak lenni egy italozo társaságban - veluk egyutt inni sokkal kellemesebb, mint kivulrol nézni az eseményeket. A tapasztalat beszél belolunk, ma a csodás Nha Trang varosában reggel motorra ultunk és estig le sem szálltunk rola. Nyomtuk a városban, a kornyezo dombok kozott az autopályán (bar az a sok teherauto miatt nem volt annyira kellemes) és a tengerparton egyaránt. Egyaltalan nem olyan rémes, mint elsore tunik, sot, megkockáztatjuk: meg élvezheto is. Mi legalábbis nagyon jol mulattunk.

A távolsági kozlekedes is nagyon jol meg van szervezve, jobban, mint például Thaifoldon (vagy Indonéziában, de ott nem is vár az ember mást), ahol nekunk kellett megtalalnunk a megfelelo pályaudvart a megfelelo irányba indulo buszhoz, illetve a megfelelo buszt a megfelelo palyaudvaron, a jegyuzereket kerulgetve és vakargatva le magunkrol. Itt rengeteg az utazási iroda és minden egyes kávezoban és hostelben bármilyen 1-2-3-x napos turára, vonatra, buszra és egyébre jegyet lehet foglalni, onnantol pedig ok gondoskodnak arrol, hogy a szállásrol eljussunk a celhelyre. Szoval iszonyu egyszeruvé teszik az egyszeri turista dolgat, ráadasul olcson. Egy tobb, mint 400 km-es utra fizettunk fejenként kevesebb, mint 10 dollárt, ezért egy "sleeper bus"-ban utazhattunk, ami egy standard buszt jelent, de ulések helyett vizszintesre lehajthato emeletes ágyakkal. Ezzel egyutt eleg bizarr élmény volt, késobb talán majd meg irunk rola.

Saigoni és Nha Trang-i koborlásainkbol mostmár lassan levonhatjuk a kovetkeztetést: nagyon szép és rendezett parkjaik vannak, tele viraggokkal és vicces formákra - hajo, csirke, stb - metszett bokrokkal. Ki is használjak ezeket, reggelente es esténként sokakat látni futni, gyalogolni, tollasozni, lábteniszeni, tornázni, vagy kisebb-nagyobb csoportokban zenére táncolni. Még a park felszereléséhez tartozo erogépeket is láttunk, bár ezeket gépnek nevezni kicsit eros: inkabb amolyan mechanikus változatai a fitnesszteremben találhatoaknak.

Es meg is érkeztunk a kajához, aminel egészségesebbet nehezen tudok elképzelni. Rengeteg levest (“pho”, kismillio változatban), tengeri herkentyut, halat, zoldet és gyumolcsot esznek. Amugy a kajálás az egyik legizgalmasabb és egyben legnehezebb rutinja napjainknak: a változatosság gyonyorkodtet, de zavarba is ejt. Legtobbszor csak rábokunk valamire, ami megtetszik, igy nem tudjuk, mi is a neve annak, amit ettunk (legtobbszor már annak is orulunk, ha a hozzávaloit sikerul azonositani). Ritka, hogy mi válasszuk meg az ételt, és ne az étel találjon meg minket. Ismét Thaifoldhoz hasonlitva, az ételvadaszat itt valamivel nehezebbnek tunik, ott talán konnyebben ment, ez viszont nem tántorit el minket. Kitartoan vadászunk es mindig sikerrel jarunk. Lilla jelenlegi kedvence a tavaszi tekercsnek az a formája, amikor (azt hisszük) nyers, megolajozott rizspapirba csomagolnak tesztát, garnelarákot, egy fajta ujhagymát és meg valami inyencséget, amit nem sikerult beazonositani. Egy mogyoros-chillis-barna trutyis szosszal tálalják és isteni!

Rövid kiugrással gasztro-prekoncepciòkra: megkérdeztük vietnámi barátunkat, tényleg esznek-e kutyát. Es hogy tényleg finom-e, fôleg a hüüségesebbje. Elutasítò arcot vágott, és jelezte, hogy ugyan, dehogy! Viszont patkányt, na azt igen. (Mondjuk hozzátette, hogy csak mezeit. Es azt is, hogy igazábòl kutyát is, de csak a nagyon szegények.)

Meg egy szot az autokrol, mert nagyon jellemzo, amit megfigyeltunk. A motorbiciklikhez és biciklikhez képest nincsen sok beloluk, viszont ha lud, akkor kover: nem adják alább négykerék-meghajtásunál. Saigon gazdag város, ez már az utcákon furikázo vadonatuj Audik, Lexusok, Mercedesek, Hondák, Toyoták mennyiségébol is láthato. Ezeket a Hyundai-ok és egyéb dél-koreai márkák kovetik a sorban. Egytol egyik SUV-okat latni, nagy bohom járgányokkal viritanak gazdagék és mind fehér, ezustmetál vagy fekete. Szines autot nem látni, ugyanugy, mint kis- vagy kozépkategoriásat sem. Ez már csak azért is érdekes, mert - amint King-tol megtudtuk -, az autokra még egy 70%-os adot is kell fizetni.

Itt Nha Trangban máe regebbi, kopottas darabokat is látni, pedig udulováros lévén ez sem egy szegény kornyék. A városròl késôbb talán többet is írunk majd: kellemes a tengerpartja, és még két napra, mintegy véletlenül, ittragadunk kipihenni az elmùlt napok borzalmas fáradalmait.