Ninh Binht elhagyva a buszon áttervezzük az utat. Közben rájövünk: idő- és költségkímélő dolog előre tudni, hogy éppen hova tartunk, főleg, mert segít annak az eldöntésében, hogy éppen hol szálljunk le a buszról. A várost, amit annyira nem szerettünk, hogy útközben elfele belőle mindketten úgy döntünk, ezentúl inkább ki nem állhatjuk, kivételesen egy normál célzatú, helyijáratú busszal hagyjuk el Haiphong fele. Az ébredő város úgy hámlik le rólunk a háttérben, mint egy piszkos munkásköpeny, és szép lassan elhalkulnak az egész éjjel harsogó utcai hangszórók is, amik megfejthetetlen üzeneteket sugároztak Binhben, akár reklám is lehetett, akár pártállami propaganda, akár kedves hangú rizstermés-előrejelző, mindegy - mi egymás között summásan szoc-komm müezzinnek neveztük.

Szóval a következő harmadik elágazásnál átterveztük az utat, észak-jobb irányba. Eredetileg Hanoi fele mentünk volna, hogy ott egy adódó Halong Bay-es túracsoporthoz csapódva nézzünk körül a sokat emlegetett nedves tövű karsztok között. De minek, csócsáljuk, minek csapódni csoporthoz, amikor magunktól is van szemünk a látáshoz, igaz, az olvasáshoz ez itt vajmi kevés. De az új irány: Haiphong, onnan pedig nem a turistaáztatta Halong városa és a hozzá kötődő öblök, hanem a nehezebben megközelíthető Cat Ba szigete és a körülötte elfekvő mesés Lan Ha öble. Nagytestvéréhez hasonít, mert ott nőttek fel együtt a Tonkin öbölben, de arcra szerényebb, mert ritkább vendég nála a külföldi cukorkásbácsi.

A buszról még annyit, hogy: ha majd legközelebb Vietnámba jösztök, és valamelyik jól meghatározott irányba haladnátok tovább, ne vesződjetek jegyvásárlással, buszállomások céltalan keresésével. Vietnámban elég kiállni egy utcasarokra, és biztos megáll nektek egy helyi érdekű járat, amely épp tart valamerre, vagy épp jön valahonnan, netán mindkettő. Mi legalábbis mindenkinek megálltunk, a másodpilótajellegű úriember sarkonként nyitotta ki a busz ajtaját, és próbált meg hol dorgálóan, hol mézesmázos rátartisággal másokat is rábeszélni egy kedélyes társasra, ha már ott állnak céltalanul a szemerkélőben. (A tájfun nyomait Binh-el se tudtuk lerázni, erről bővebbenb később.) Ninh Binh és Haiphong között borzalmasan sok utcasarok van, megszámoltuk mindet. Ez a hátránya, ha az ember a helyiekkel utazik. Előny a buszjegy ára, és persze a couleur locale, amint harsányan próbál behajtogatni a busz gyomrába koporsót, robogót, kisebb rizsföldet, ilyeneket.

Haiphong kellemes meglepetés: borzalmas kikötővárost vártunk, helyette kaptunk egy kevésbé borzalmasat, hangulatos folyóparti házsorokkal és halászokkal, utcai borbélyokkal és erősen jó erősre főzött kávéval a helyi CaPhé-kban. A város közepén megint fölébredt bennünk a céltalan kóborló: az útikönyvünk ugyan azt ajánlotta, keressük meg a Dinh Vu kikötőt a Cat Ba irányába tartó hajóért - mi a belvároshoz közelebbi kikötőt választottuk, és egyből azt is megértettük, miért nem javasolta a Lonely Planet: a hajó, amit kifogtunk, még a sokat járt útikönyvírók gyomrát is megmozgatta volna. Hogy a megfelelő képet kialakíthassátok, képzeljetek el egy dunai szénszállító kompot, amit közveszélyre való hivatkozással 1880 körül kivontak a forgalomból, de előtte fölrobbantották, széttrancsírozták, a felét eladták fémpénzgyártó kisiparosoknak, a másik felét meg bekenték olajjal és ragacsos fehér olajfestékkel, majd az egészet odavontatták Haiphong kikötőjébe, hogy minden létező fizikai törvénnyel dacolva három óra alatt elvigyen bennünket - jeleznénk: a háborgó tengeren, ködben és esőben - egy 50 kilométerre levő sziklára.

A hajón tizenvalahány riadtan pislákoló, rendszeresen imádkozó helyi mellett négyen voltunk külföldiek: mi és egy kanadai pár, akikkel immáron harmadjára futunk össze azóta, hogy elindultunk Huéból. Másodiknál az ember még csak int, de a harmadik már valamiféle lelki kötődés, egymás vállát lapogatva biztattuk egymást a küszöbön álló túlélésre. Arról akartunk is írni: Vietnámban az az érzésünk, mint ugyanaz a magnyi turista járja az országot fel és alá. Futottunk már össze olyanokkal Ninh Binhben, akikkel először Saigonban találkoztunk, láttuk Haiphongban a buszpályaudvaron azt a fiatal párt, akikkel egy hotelben laktunk Ninh Binhben, és Hoi Anban összefutottunk azzal az ecuadori csávóval, akivel Cat Bán iszogattunk együtt egydolláros vietnámi fehér rumot. Valamiféle kis család ez itt, feltorlódva a Saigon-Hanoi vagy Hanoi-Saigon tengelyen, sok elhajlási lehetőség nincs, nagyjából mindenki ugyanazt az útvonalat húzza végig, kisebb-nagyobb kitérőkkel az Hway 1 mögé elbújtatott tájak irányába. Sok az önmagát kereső utazó: a megismert emberek nagy része nem is csapnivalóan rövid, egy hónapos időszakra jön, mint mi, kocarándulók: általában Kambodzsából jönnek át, előtte megjárták Laoszt, visszavágynak Thaiföldre, a bátrabbja pedig éppen útban van Burma vagy dél-Kína irányába. Fél éves, éves túrákat látunk itt, fáradt tekintetű, kevés pénzű, de ritka kiállású huszonéves lányokból és vékonydongájú legényekből. "I did Laos, and than I did Thailand", sorolják, mint valami letudandó programelem, mindazt a pár aprócska országot, amibe itt Délkelet-ázsiában okvetlenül belebotlik az ember, ha sokat halad egy irányba.

Miközben talán éppen irigyeljük őket, megérkeztünk Cat Ba szigetére, a tájfun közepének sarkába, amit sajnos - hiába váltogattunk aznap minimum négy közlekedési eszközt - nem lehetett lerázni, és előre jeleznénk, ez később se sikerült.