Epp nézegetjük a maps.google-ön, de gôzünk sincs, pontosan hol voltunk. Illetve vita tárgya. Az biztos, hogy valahol Can Tho környékén. Binh Ninh régiò, az is. Hogy a világ háta mögé vigyenek, mi magunk kértük az egyik irodában a saigoni Phan Ngu Lao utcában. A turistavonaltòl eltérô megoldást választottuk, aminek okán és ürügyén hozzánk csaptak egy kedélyesen vihorászò vietnámi srácot, aki megkért bennünket, nevezzük a becenevén: "My nick name King!", ezt könnyen megtettük, mert az igazi nevét (ami, mint késôbb kiderült, Pham Minh Vuong), azonnal elfelejtettük.

 

Onnantòl akár Kambodzsába is mehettünk volna, King ugyanis rohant elôre, taxiròl kisbuszra, kisbuszròl nagyra, ùjra kisbuszra, majd motoros hajòra, mi - és két frissen megismert barátunk, a kanadai Frederik és Paul - meg pròbáltuk tartani vele a légiòmenetet, miközben King fáradhatatlanul vette a jegyeket, tárgyalt, törte az utat elôttünk, és hol vigyorgott vállveregetés közben, hol meg csak veregette a vállunkat, míg vigyorgott. 

 

Az ùt nagy részét egy viszonylag kellemes távolsági buszon nyomtuk (Phuong Trang társaság, ajánljuk az érdeklôdôknek), jobb buszok, mint amiket Indonéziában tapasztaltunk, de látszòlag ugyanannyira imádják a maximumra hùzott kabarékat és simulékony slágereket, szerencsére érzelmi fertôzéstôl védve vagyunk, mert a fülbemászò dallamok azonnal kiütnek bennünket, mint a cukortùladagolás, és végigszenderegjük az utat.

 

Cukortùladagolásròl lévén szò, ejtünk egy pár szòt a vietnámi kávéròl. Lefôznek egy adag méregerôs feketét. Kábé olyan süürüü, mint az alvadt diznyòvér. Ezt felcukrozzák kristályosra. Felszolgáláskor tejet öntenek hozzá, ami a maga rendjén valszeg külön cukroznak, mert megkòstoltuk, és olyan volt, mint gyerekkorunk édesített tejszármazékai. Az egészet felöntik vízzel, és amikor az egész olyan, mint egy söröskancsònyi olvasztott szaloncukor, felturbòzzák jéggel - amit, ki tudja, tán cukros vízbôl gyártanak. Teljesen függôvé váltunk, és imádjuk.

 

De vissza a deltához. Egy ùgynevezett "homestay"-ben laktunk, ami házi vendéglátást jelent, azaz egy helyen laksz MINDENNEL. Az átlagos vietnámi lakás ugyanis egy nagy szoba, ami rendszerint könnyen moshatò világos fajansszal van bélelve alulròl, ez a helyiség összközmüüves, azaz ahol az ágy, ott az asztal, a tévé, a tüüzhely, a kutya, a kölkök, és mindig annyi motorbicikli, ahány kint leparkolt papucspár. Mi konkrétan külön (és nagyon helyes) hálòszobát kaptunk, és amùgy is király ellátást. Már érkezéskor ebéddel vártak (kétféle mekongi hal, édes-savanyù csirkeleves, valamint fôtt marhacsíkok valami azonosítatlan, de zamatos zöldséggel), és alig tértünk vissz a környéki bringázásròl, már várt az udvaron terített kígyòhalleves tökvirággal.

 

Na igen, bringa: fél év kihagyás után ùjra biciklire csaptuk magunkat, és annak ellenére, hogy negyven centi széles, kanyargòs ösvényeken vágtattunk keresztül a kisebb méretüü víz- és mocsárcsatornák között, miközben néha balròl is, jobbròl is elôztek bennünket a helyi robogòk, kutyák, és a valamilyen okbòl vigyorogva és kissé hökkenten integetô helyi erôk, akik ùgy néztek ránk, mintha egy rég várt felszabadítò hadsereg véletlenül leszakadt, bringamotorizált szárnya lennénk. Nem beszélve a mindenkit azonnali lefejezéssel fenyegetô, ösvényre belògò, fejméretüü pamelòk veszélyérôl, amibôl olyan sok van a környéken, hogy - King tudomása szerint - a vidéket "pomelo island"-nek hívják a helyiek, mi ezt per pillanat "A Grépfrùtnál Nagyobb De a Viaszosvászonnál Erôtlenebb Zamatù Gyümölcsök Szigeteként" tudnánk a leghitelesebben lefordítani. Szòval mindenek ellenére is kevésbé éreztük veszélyesnek a dolgot, mintha mondjuk a budai farkastorki ùton downhilleznénk a pirosnál.

 

Sok fotò errôl nem készült, nehezünkre estett bringázni géppel a kézben, pedig tanulhatnánk a helyiektôl, akik biciklin és/vagy motoron BáRMIT képesek szállítani. Csak pár dolog, amit ma láttunk: egyszerre két robogòn vitt 10 m hosszù, fél méter átmérôjüü csô, keresztbe tett vasalòdeszkák, és néha egy-egy magasabb bébietetôszék, a hozzá ragasztott csecsemôvel együtt.

 

De vissza a deltához. A házat a Mekong egyik keskenyebb ága mellett találtuk meg, és onnan éreztük helyesen, hogy ránk vár, hogy a folyòra nézô részén két függôágyat szereltek fel. Együk a szívüket. Napozni már nem lehetett - ami nem is baj, mert a fejeink (fôleg az enyém), eleve olyanok már, mint kifordított görögdinnyék - de a naplementét el lehetett kapni, miközben elégedetten vihogtunk, és sziruposnak éreztük magunkat, mint egy valamirevalò romantikus végjáték kihelyezett mellékszereplôi.

 

A csatornákat szòban már nehezebb leírni. Képzeljünk el sok erôs zöldet, közöttük egy zöldesbarnán hömpölygô vízszerüü valamit, amin idônként buja, nagy zöld levelek sodròdnak tehetetlenül, a két parton fábòl, kartokbòl, bádoglemezekbôl és félmeztelen gyerekekbôl összeállò lakòviskòkat, miközben a vizen halászok tekergetnek nyálkás zöld hálòkat fel és alá, és a meder közepén hatalmas füstfelhôben el-elhùz néha egy uszály, három vonatrakománnyi fejtetlen rizzsel.

 

Bizonyos csònakmérettôl fölfele persze már senki se evez, így hajnali háromtòl már nehezebben aludtunk, akkorra ugyanis már hadihajòként vonultak mellettünk a motorosbárkák. De ezek a hajòsmesterek zseniálisak: oda se nézve, félkézzel navigálnak. Tegnap éjjel éjszakai hajòtùrára mentünk: a hajònak még lámpája se volt, kormányosunk egyetlen közepes erôsségüü zseblámpával kereste ki a kikerülendô tuskòkat, hordòkat, és természetesen a szembôl érkezô, szintén kivilágítatlan, de hasonlòan közepes erôsségüü zseblámpával felszerelt teherhordò uszályokat.

 

A deltában a reggelt az ùszòpiaccal köll kezdeni: akár eladsz, akár veszel, ott kell lenni és punktum. A nagybani vásár helye ez, és távolròl se olyan romantikus, mint a képeslapokon. Nem aranyos nénikék dobálnak csillogò almákat csònakbòl csònakba, hanem olajos, méretes uszályok ringanak be egymás mellé, hogy a teljes rakomány ananászt, banánt, rizset erôltetett menetben átdobálják egymásnak. Látványnak viszont erôsebb szép. Meg is néztük.

 

Most már ùjra Saigon, még egy éjszaka erejéig. A két frissen megismert (és azòta el is veszített) kanadai barátunk északròl jött lefele, és érdekes dolgokat mondtak Sapáròl, ami nekünk konkrétan nem volt tervbe véve, de elképzelhetô, hogy hajlunk rá. Majd kiderül ùtközben. Addig is holnap Cu Chi (a vietkong hírös alagùt-rendszerei), éjjel pedig tovább Nha Trang-ba, ahol nap lesz és relax és víz és pálmafák.

 

Fotòkat pròbáltunk tölteni, de nem sikerült. Ja, és a facebook.com nem müüködik vietnámban. Esetleg lájkoljátok ti a blogot, mittudjukmi.