Tegnap este sikeresen megérkeztünk Ho Chi Minh City-be. Kifogtunk egy, a városba frissen beszabadult taxist, akinek fogalma sem volt arròl, hogyan jutunk el a Pham Ngu Lao utcára, holott a reptérrôl valòszínüüleg minden második turista ùtja erre vezet, hisz ez a környék a hátizsákos turisták paradicsoma. Vagy legalábbis ùgy, ahogy a vietnamiak azt elképzelik. Szòval az emberünk nem ismeri a várost, nem ért angolul, de még olvasni sem tud, ami abbòl derül ki, hogy pánikszerüen integet, amikor a térképet mutatjuk neki.

Merthogy mi tudnánk, hogy merre az arra, de eleinte nem akar hinni nekünk és inkább telefonál. Bár az ködös, hogy miként tud segítséget kérni, ha még azt sem tudja, hogy az a nagy épület, ami mellett megálltunk, a város egyetlen és legszebb operaháza. A harmadik eligazításnál már mosolyog, és a kezével ütögeti a fejét, jelezve: buta mòdon rossz irányba tértünk, de mostmár látja, hogy igazunk volt.

Ez a fajta hol-is-vagyunk-játék vélhetôleg nem általános, de a város mégis olyan, mintha ez lenne a nemzeti sport. Néha ùgy tüünik, egyszerre három irányba indul el mindenki, de akkor azt azonnal. Az ùton átmenni kisebbfajta vállalás: neki kell vágni (én altalában behunyt szemmel, lilla bátrabb, ô csak a fejét fordítja el a százhatvan közeledô motoros elôl), és a közlekedésre kell bízni, hogy a többit megoldja magátòl. Aképpen válik ilyenkor el körülöttünk a motorosfolyam, mint mòzes intésére a gyékénykosár cipzárája.

Nem csoda, hogy így estére kissé elfáradtunk. Ez a város egy ôrült cirkuszra emlékeztet bennünket, ahol a bohòc ideges vihogással körbe-körbe motorozik az arénában, és akkor se hagyja abba, amikor már mindenki hazament. Az utcákon, vélhetôleg a szombat örömére, másfél trilliò tinédzser vonult ki bukòsisakban, az ahhoz tartozò mopeddel együtt. Nem adott ùticél érdekében motoroznak: a cél a motorozás maga.

Kifáradásunk elsô buta jele, hogy hotelfele menet, a pettyhüdt melegbe, rohanásba és
olcsò neonreklámokba öltöztetett backpacker-gettò utcáin andalogva a 32 fokos
melegben (este kilenckor, mert délben valamivel emberibb hômérséklet
volt, valahol negyven magasságában talán) betértünk egy szomjoltò
jegeskávéra, és elfelejtettük megkérdezni az árát elôre. Ilyet épeszüü
turista Saigonban nem tesz. Az árat elôre meg kell kérdezni, le kell
alkudni, fel kell festeni a járdára, kezet kell rá fogni és el kell
énekelni az alku végén mindkét nemzet himnuszát.

Ellenkezô esetben indulásbol hatszoros árat nyomnak rád, mert "angolos" vagy. Ha ez az ô sajátságos megoldásuk megbosszulni Rambòt, ehh, egye fene, belefér.

Az árképzés amùgy is igen viszonylagos. Azt már Thaiföldön és
Indonéziában megtanultuk, hogy angol menüt lobogtatò étteremben nem
szabad enni. Hanem: ki kell választani azt a helyet, ahol a legtöbb helyi erô vonul éppen fel, közéjük kell vegyülni és rámutatással kell rendelni. Ilyenkor nemcsak a gasztronòmiai meglepetés garantált, hanem arra is van esély, hogy helyi áron étkezz. Igy történhetett meg például ma délután, hogy egy nevenincs mellékutcában 170 forintnak megfelelô dong-ért ittunk kávét, teát és narancsleveket, miközben a már említett turistakazalban ennél kevesebbért kereken több mint négyszer annyit fizettünk.

Eszegetni amùgy itt is megfoghatatlan zavarral térünk be mindahányszor, mert képtelenek vagyunk eligazodni azon, hogy mibôl is választhatunk igazán. Döntésünkben se a vietnámi feliratok, se a kihelyezett mintatálak állaga nem segít. Szerencse, hogy az evôdék nagy része itt kvázi egyetlen kajára specializálòdik, és jò esetben ezt angolul is kiírjak a cégérre, ùgysmint "Marhaleves Tésztával Etterem". Választás problémája kizárva. Jelzem, ezek az éttermek a legjobbak.

Mint ahogy a szobáink is azok és roppant kellemesek. Az elsôt a tegnap éjjel pár perc séta után találomra választottuk egy szimpatikus mellékutcában. Tiszta, kellemes, csendes kuckò, pont nekünk valò. A szoba elfoglalása után rájöttunk, hogy még az egyenként 6 és 7 kilòs còkmòkjaink felét is otthon hagyhattuk volna: a hálòzsák és a törölközô teljesen felesleges, minden szobában tisztával fogadnak (máshol 8 dollar/fô/éccaka árfekvésben ez nem mindig adott.) Ma este már egy másik motelben vagyunk, és termeszetesen csakis azért, hogy ne kelljen kétszer használjuk ugyanazt a törölközôt. (Vagy nem.)

Ma korán fekszünk. Tegnap éjjel nem voltunk álmosak, ùgyhogy hajnali fél háromig kolbászoltunk a városban. Ejszaka meglepôen nyugis, kivéve a turistanegyedet, ahol a Villogò Bikafej meg ilyenkor is ivásra buzdítja a jònépet. Maradjon a mi titkunk, hogy mi is az a Villogò Bikafej. De megálmodtuk.

Bikafejrôl eszünkbe jut: ma kézbôl etettünk elefántot, naranccsal. Elefántròl eszünkbe jut a mai játék: mi az a bogyò, ami kívülrôl mogyorònak néz ki, belül viszont puha és paszulyíze van?  Puhaságròl eszünkbe jut: egy párna. Meg az, hogy ma korán fekszünk le. Meg az, hogy holnap reggel korán indulunk a Mekong-deltába, és ott alszunk, net nélkül, nyakig mocsárban, mint valami shrekkek.

Ha véletlenül ottfelejtett nehézgépfegyverzetet találunk, viszünk szuvenírbe.

Pár mai fotò itt: picasaweb.google.com/lillushazse/HCMC#