Utolsó kommentek

  • Izamamája: Eldöntöttük, igen, mi is megyünk MAJD Japánba, de addig is kiváncsiak vagyunk a kiotói fotókra. A ... (2012.04.19. 21:23) Kilencedik-tizenkettedik nap, Kyoto
  • Izamamája: nem csak lájkoljuk, olvassuk is!!! mégmégméééég!! (2012.04.12. 19:57) Ötödik nap: a Fuji környéke
  • Rousseau: @f&f: Akkor hát várjuk a folytatást! (2012.04.10. 20:38) Első nap: Tokió
  • f&f: @Rousseau: Útikönyvünk természetesen van és készültünk is, ezért tudtuk, hogy a reptéren minden sz... (2012.04.10. 16:50) Első nap: Tokió
  • f&f: @zsengezsolt: díszkütyü pinkben, igenis! de aztán kérjük használni! (2012.04.10. 16:42) Első nap: Tokió
  • Utolsó 20

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Címkék

Friss topikok

Szigetnapló: Hawaii (Kauai és Maui)

2015.01.14. 12:59 - f&f

December 13.

Kahului

 

Pirospozsgás karikákkal a szemeink alatt érkezünk be félbolygónyi repülés után. Derűnk annak ellenére kitartónak bizonyul, hogy már a repülés elején nyilvánvalóvá válik, a United 1727 nem szolgál széktámlákba épített képernyőkkel, azaz nem fogunk filmeket nézni, helyette a naplementében szikrázó, legóból húzott kanadai hegycsúcsokat nézegetve kell látványosan unatkoznunk. Kahului repterén a csomagvárónál három hawaii lány táncol fűszoknyaszerűen és ukulelezenére, de a szándékos megtévesztés ellenére is megtaláljuk a hátizsákjainkat, az enyémből négy túrabot lóg ki, antennája van, jelez. A kikötőváros széle balzsamosan koromsötét, a kis reptérről percek alatt, egy fejlámpa segítségével eltapogatózunk a legközelebbi vízpartig (Kanaha Beach Park), a tengertől ötven méterre leverjük a sátrunkat egy vasfa alá, és a hullámok morajától kísérve jólesően virrasztunk hajnalig. Belső óránk szerint ugyanis madárcsicsergős délelőtt van, és látványosan leszarja, hogy közvetlenül a sátrunk felett háromlik az Orion csillagkép, ami egyébként összes elkövetkező hawaii-i éjszakánkat végig fogja kísérni. A sátorból hasmánt kilógva nézzük, hogy miközben olyan kurva messze vagyunk otthontól, ez az Orion szemszögéből nézve mennyire megnyugtatóan, nagystílűen és arcátlanul irreleváns. És ezzel elkezdjük háromhetes hawaii-i szabadságérzet-kergetésünket két szigettel, egy sátorral, két hátizsákkal, négy lábbal és majdnem zéró kerékkel.



December 14.

Wailua

 

Már másnap reggel továbbrepülünk Kauai szigetére, és elkezdjük felfedezni a Lihue-tól északra fekvő látványokat, Wailua környékét. Első benyomásunk, hogy nekünk trópusi szigetet ígért a közmédia, itten meg a leheletfinomra passzírozott eső mindenképpen abban utazik, hogy a sátrunkat bemossa az óceánba, vagy az óceánt mossa be a sátrunkba, attól függ, melyiket könnyebb. Mint utólag kiderül, egyszerre érkeztünk egy téli fronttal, netán mi hoztuk otthonról. A téli front ezen a tájon szerencsére azt jelenti, hogy még mindig nyugodtan lehet alsógatyában slattyogni a parton. Felstoppolunk az Opaeka’a vízeséshez, első szigetes alkalmink 8 másodperc alatt jön össze, pedig nem erőltetjük meg magunkat, csak bámészan dekkolunk a kereszteződésben. De ez Amerika, legott a logika, hogy akinek nincs autója, annak valószínűleg szüksége van egyre, így “Hello, friends!” felkiáltással fel is szed bennünket egy derűsre szívódott pár. Hawaii-n stoppolni könnyű, fájdalommentes és illegális, de utóbbi senkit sem érdekel, a ritkásan elhúzó rendőrautókat sem. Egyes utazók azt sugallják, hogy a szigeteken stoppolni karba tett kézzel kell, kipróbáltuk, és működött, de egyébként a klasszikus kinyújtott hüvelykujj is ugyanúgy egyértelmű mindenkinek, aki akar, úgyis megáll. Megpróbáljuk feldolgozni, hogy mindenki élénken előreköszön, ízlelgetjük az aloha ízét, ami látszólag nemcsak köszönés, hanem kedvességvallás is, afféle örömfilozófia. Valószínűsítjük, hogy a “ha egy probléma nem oldódik meg magától, akkor nem érdemes foglalkozni vele” mondás innen eredhet, Kauai-i látványvidékéről. Mert a sziget pici, az élet pedig rövid. Első Kauai-i éjszakánkat a Lydgate Beach Park-ban töltjük, ez egyébként a drágább kempingek közé tartozik, éjszakánként 25 dollárba kerül a sátorverés, de cserébe olyan, mintha egy botanikus kert közepén szenderegnél, dombméretű fák, faméretű bokrok és bokorméretű virágok között.



December 15.

Anini

 

Nem mintha ez a szetap ritka lenne Kauai-on. A sziget ugyanis olyan, mintha mondjuk Magyarország összes exotikus növényét betalicskáznánk a Margitszigetre és hagynánk, hogy a flóra egyetlen összefüggő, fülledt, zegzugos esőerdővé mutálja magát. Eképpen ott filmezhetnénk le a következő Jurassic Parkot, és nem kéne ahhoz Kauai-ra menni. Ez a sziget a botanika Noé bárkája, tízezer évenként magformában idesodródott exotikus fajok multikulturális telephelye, kohéziós kísérleti paradicsom. Az idevetődött emberek rendszeresen letarolják, hogy beültethessék ananásszal, cukornáddal vagy kávéval aszerint, hogy éppen mit diktál az aktuális évszázad fogyasztási trendje, de a zöld mindig visszaveszi magának, ami jár, ahogy az ember hátat fordít és lép egyet az esvényen, már hallani is, ahogy a terebélyes pálmák halkan kandarogva közelebb osonnak. Ezt látjuk útközben is, amikoris kora hajnalban felülünk a Kauai-i buszra, és felcsorgunk a keleti parton Anini irányába úgy, hogy közben jobboldalon végig az óceán, időnként felvillanó homokszínű öblökkel, baloldalról pedig végig zölden dúskeblű dombok panorámáznak a napfelkeltében, elszórt házakkal és a mellettük parkoló két-két autóval. A szigetet majdnem körbejáró szigeti busz (inkább furgon) utanként kettő dollárba kerül, és érdemes jól beütemezni, mert csak óránként jár, hivatalból csendesebb napokon pedig kétóránként. És csak bizonyos stratégiailag fontos utcasarkonon állnak meg, így Kilauea után még stoppolnuk is kell, majd közel félórát kéjgyaloglunk a partig, hogy megpihenhessünk és birtokba vehessük a szépelgő tájegységeket. Anini teljes partvidéke a  harsogózöld pázsit, sötétaranyszínű homok és részegen dülöngélő pálmák tetszetős kombinációja, pár helyi házzal és kevésnyi sátorral a parton. A Kalihiwai öböl rejtett homokstrandja külön extra, sushiszerűen rizsbe tekert löncshúst, azaz spam musubi-t zabálunk a meleg homokban. A musubi helyi fúziós találmány, és valamiért menő. Egész nap mellbimbóba öltözve andalgunk, ahogyan azt tengerparton szokás, L. közben érdekes formájú korallokat szed, afrikaformájú korallokat, gyűrűformájú korallokat, de leginkább korallformájú korallokat. Hogy miért éppen Anini volt a célpont, annak két oka van: egyrészt körbe akarunk nézni a Kalihiwai öböl környékén levő rejtett partokon, másrészt aznap (hétfőn) pont Anini partjánál szabad/lehet sátrat verni, miképpen másnap, azaz tizenhatodikán kedden már...



December 16.

Haena

 

...környékén van lehetőség arra, hogy sátor tövéből bámuljuk az óceánt. A rendszer ugyanis a következő. Hawaii állam törvénye kimondja, hogy a partokat senki - se magánszemély, se üzleti vállalkozás - nem birtokolhatja. Az ugyanis mindenkié, lakosokat és utazókat is ideértve. Eképpen nagy varázserővel bír annak a lehetősége, hogy bárki, akinek kedve van, fogja a sátrát és a tengerparton töltse el élete valamennyi fázisát, az állam által kezelt valamelyik tengerparti parkban (beach park.) Hogy ez azért mégse így legyen, a parkokat hetente egy-két napra bezárják, így rondítva bele az életvitelszerű óceánparti havajozásba. Az engedélyezett napokon a parton alvásért napi három dollár szimbolikus összeget kell fizetni, erre engedélyt kell kérni, amit személyesen lehet megtenni, a sziget fővárosaként működő Lihue-ban, egy erre berendezkedett állami hivatalban. Az engedély levélben is kiváltható, interneten keresztül pedig nem, de ez a szigorúság csak álca, mint minden más havaji szigorúság. Ha a kedélyes utazó illegálba’ sátorozik le ezekben a parkokban, és véletlenül ellenőrzik, mindig adott a lehetőség, hogy másnap reggel személyesen rendezze a bérleti díjat a parkőrrel. Erről a hivatalos oldalakon hallgatnak - sőt tagadják - de nekünk hinni ennél jobb, okosabb, és kifizetődőbb. Az elején mi sem voltunk tisztában a havaji szigor efféle punyaságával, ezért kezdeti útvonalunkat valamennyire megszabályozta az, hogy adott napokon melyik parkokra fizettünk elő - ezt később barátságos szabadeséssel leszartuk. A Haena Beach Park egyébként aprócska kis öböl, háta mögött egy barlangos hegydudorral, minden irányokba feszülő széles homokpartokkal, sétálótávolságra Ke’e sejtelmesen barnuló vulkánfjordjaitól, valahol az óceánban tükröződő égbolt és az égbolton tükröződő óceán középvonalánál. Szerettük ezt is, meg Aninit is, kedveltük a tájat is és azt is, hogy szintemajdhogynem egyedül bitoroltuk az egészet. Haenába egyébként stoppal jutottunk át Aniniből, egy negyvenes szörfössel számoltuk végig az öblöket, egy jó hullámot keresett aznapra, de nem talált, helyette tett velünk egy jót. Az is elég egy keddnek.



December 17., 18.

Na Pali

 

Ez tulajdonképpen egyik premier célunk Kauai-on: a Na Pali nemzeti park, helyi szájban a Magas Sziklák öble. Kilométer magas vulkanikus vonulatok csökkennek tragikus hirtelenséggel tengerszintre, felcikkcakkozva Kauai teljes nyugati oldalát. Itt forgatták az összes valamirevaló dinófilmet, mégse erről híres, hanem a hosszabbacska Kalalau túraösvényről, amit mi is szándékozunk végigmászni, kisebb-nagyobb fenntartásokkal. A nagyobb fenntartások a magasságtól való teljesen indokolt rettegéshez kötődnek. A túraösvény helyeken harminc centi széles csúszós kőpaddá alakul, amit egyik oldalról meredek vulkanikus kőfal, a másik oldalról pedig a nagy semmi határol, a nagy semmi alatt sziklákat zabáló óceánnal. A túrát a Lonely Planet is csak akkor ajánlja, ha tényleg el akarsz jutni az legvégére, a 11 mérföldre levő Kalalau völgybe. A végcél csábító, a rejtett öbölben működik Hawaii talán utolsó hippikolóniája, még akkor is, ha ez már nem a hetvenes évek kommunális életvitelét jelenti, hanem nosztalgikus munkanélküliek napozótözshelyét. Talán pont a hely hangulata miatt is népszerű az ösvény, amelyen egy figyelmetlen félrelépés is egy, a nálunkénál valószínűleg sokkal szebb és igazságosabb világba vihet át. A táj észtvesztően szép, ami mocskos trükk, mert itt tényleg fontos lenne a lábunk elé nézni. Az ösvény első 5-6 mérföldje könnyed gyaloggalopp, de a leszűkülő szakaszokat (a hetedik mérföldtől kezdődően) már nem vagyok hajlandó megpróbálni tizenkilós, imbolygó hátizsákkal úgy, hogy közben a szél is fúj, a kavicsok is rémülten futnak szanaszét, és a Föld is bizonyíthatóan rossz irányba lendít éppen. Úgyhogy stratégiát váltunk, megtelepszünk a Hanakoa völgyben (6 mérföldre a kiindulópontunktól), sátrat verünk, hátrahagyjuk a nehezebb cókokat (többek között jelentős fajsúlyú babkonzerveket), és anélkül látogatunk el a Kalalau völgybe, ahol a világ egyik legszebb öblét, sokszínű hegypántok között hisztérikusan másvilági tengerpartot, pántlikaszerű vízesések tömkelegét és meztelen melleket találunk. Ez egyből több okot szolgáltat arra, hogy aki teheti, Hanakoa helyett inkább a Kalalau völgyében sátorozzon, az szebb, és talán gitározni is megtanul két szabadszerelem között. Olyan kedves emberektől, akik a belső nyugalmat látszólag csak a legszebb külsőségek közepette tudják csak megtalálni. Visszafele már észre se vesszük az életveszélyeket, a tájtól elpuhulva szólok L-hoz, “szeretek élni”, mire ő, ahogy szokása néki, “csak félsz meghalni”. A haláltól egyébként annyira mégse félünk, menetközben félig meggyszerű, félig fekete olivabogyószerű, egyébiránt ismeretlen bogyókat zabálunk behajló fákról, mint utólag kiderül, java plum név alatt lógnak, semleges élettani hatással.

 

 

December 19., 20.

Hanalei

 

Na Pali igazi sikerélménnyel eltöltő túrája után már kedves felsőbbrendűséggel nézünk azokra, akikkel visszafele találkozunk. Egyiket-másikat szembe is röhögjük. A túraösvény három részre oszlik, a vége Kalalau (11 mérföld), a közepe Hanakoa, de a túrázók nagyrésze csak a legelső állomásig, a Hanakapiai völgyig (2 mérföld) jut el. Illatosan, strandpapucsban flangálnak az ösvény legelső, promenádszélességű felvezetőjén, mi pedig lenéző félmosollyal hangosan csapjuk a bakancsukat a földhöz, hogy látsszék rajta a sár, a veríték! Kuncogunk egymásnak magasröptűen, mintha két nappal korábban nem vinnyogva botorkáltunk volna a legívesebb halálkanyarokban. Most meg, nicsakhé, toljuk magunk előtt a legyőzhetetlenség parfümös levegőjét, bár utóbbit elnyomja a szagunk, mert három napja csak forrásokban mosdunk, Na Paliban utóbbi kegyeleti okokból a szappan használata tilos. A következő két napot a napáztatta Hanaleiben töltjük, ami Na Palitól pár mérföld visszafele keletre, Kauai legszebbnek tartott tengerparti városa, pöpec mólóval, széles homokparttal, a háttértájban Na Pali távoli vonulataival, éjszaka is meleget sugárzó pálmákkal, a párás levegő miatti mindennapi szivárványokkal, fish tacót áruló kiszuperált lakókocsikkal és szuvenírboltokkal. A cápafogas nyakláncok kínálata olyan széleskörű, hogy az ember csak arra tud gondolni, hogy a világ összes tengeri ragadozója immáron fogak nélkül ténfereg a vizekben. Eredetileg csak egy éjszakát terveztünk Hanaleiben tölteni, de a parttól húsz méterre, a puha pázsiton a sátrunk olyan fotogén, hogy kettőzünk. Engedünk a kényelemnek, napközben a szörfösök és teknősbékák között úszkálunk, esténként pedig bejárunk a belvárosba, ami egyébként egyetlen fő- és három rá merőleges keresztutca, az autók már a homokon parkolnak, első kerekeikkel majdhogynem a hullámok között. A hegyek spártaisága után jó váltás, bikinis hatvanasok, napfényszőke deszkalovagok és hullámzabáló kölyökkutyák rohangálnak fel és alá, és valahogy a fény is úgy esik folyton, hogy az élet szépnek tűnik. (Talán az is.) A sátrat a parton hagyjuk, jólesik végre hátizsák nélkül lébecolni, mert ugyan optimálisan szokásunk pakolni, mégiscsak három hétnyi kompakt alsógatya van nálunk, plusz túrasátor, ami - ahogy az idő telik - kívülről egyre nagyobbnak, belülről pedig egyre kisebbnek tűnik.



December 21.

Koke’e

 

Másnap reggel hirtelen ívvel megkerüljük az egész szigetet, és Kauai-on most először elhagyjuk a tengerpart vonzáskörét. Buszfurgonnal lehúzunk a déli Waimea-ba (váltással Lihué-ban). A buszt látszólag csak az egyik falvacskából a másik falvacskába átránduló helyiek használják, valamint mi, mint a szubkomfortos hátizsákos turizmus Kauai-i képviselői. Túránk minden pillanatára érvényes: az össznép kedves. Aki Kauai-ra látogat, készüljön fel arra, hogy mindenkivel lesz némi keresetlen dialógusa. Kis sziget ez kevés lakossal, de fejenként egy dialógust számolva ez még így is irtó sok dialógust jelenthet. Ez eképpen zajlik. “Hey, what’s it”, mondják. Erre a jó válasz: “Fine, thanks, how ’bout you.” Ez már elég ahhoz, hogy kiérezzék az kontinensünk zamatát, mert a következő kérdésük mindig az, hogy honnan jöttünk. Magyarország említése csodálkozást vált ki, vélhetőleg azon lepődnek meg, hogy megint hallottak egy országról, amiről addig sose még. Az ország beazonosítása legkönnyebben egy idősebb tanárnak ment, aki szerint Törökország a szomszédunk, vagy pedig mi magunk vagyunk Törökország. Ezek után mindenkinek van pár jóságos, keresetlenül félrevezető jótanácsa a szigetről és egyéb mindennapi apróságokról. Waimea környéke egyébként teljesen más világ, mint a egészségtől kicsattanó, pálmazöld észak. A buszfurgon ültetvényeken dolgozó átlaglakók átlagházai között kanyarog, kis otthonok kis pázsittal, nyitott fészerrel és általában két kisteherautóval. Ezeknek a hawaiiaknak semmi köze az idegenforgalomhoz, nagyrészt ültetvényeken dolgozó, vagy munkanélküli őslakosok. Busz csak Waimeáig van, az a terv, hogy onnan felstoppolunk a sziget földrajzi közepébe, a Kokee nemzeti park túravonalait és a Hawaii különbejáratú kanyonjait közvetlen közelből megtekinteni. A bővített forgalom inkább a Kekahából felfele irányuló utat használja, és forgalom alatt kétpercenként egy darab, magasított alvázú, sötétszürke platós kisteherautót értünk, amint lehúzott ablakkal húz el mellettünk, miközben szól bentről a reggae, és mindenki barátságosan shakázik, mert a szigetlakók szeretik a különcöket, és két halovány európai hátizsákos autó nélkül, a semmin átvágó egysávos út mellett állva itt is olyan különcség, mint Mogadishuban. Meleg van, jól áll a tájnak a reggae, az oldschool fajtából, de saját hawaii gyártmányban, island reggae név alatt fut, nagyrészt a szörf, a napfény és a dzsanga öröméről szól. Felvesz egy helyi, visz egy darabig, onnan egy másik alkalmi egész a Koke’e természetvédelmi terület központjáig dob el bennünket. A sziget különleges időjárási körülményeinek köszönhetően egyetlen délelőtt alatt átmegyünk négy teljesen különböző mikroklímán, a reggelt a párás, esőerdős északon kezdjük, délen átvágunk a lapos tengerpart napfényes, pálmafás melegén, a hegyre fölfele szinte átmenet nélkül átmegyünk egy teljesen szikár, kanyonos sivatagon, majd megérkezünk a csúcs közelében levő, hűvös fenyvesek közé, ami egyébként akár Norvégiában is lehetne. Egész nap a kanyonok környékén túrázunk, este pedig újra kiderül számunkra, hogy a Kauai-i népek a világ legmenőbb vendéglátói. Amikor sátrunkon folyónként húz át egy hirtelen, megállíthatatlan zápor, a közeli faházban vacsorázó helyi család behív bennünket, megvacsoráztatnak és felajánlják felesleges ágyaikat. Két nap van még Karácsonyig, de az ünnep szelleme húslégőz formájában ott kísért felettünk, a portugál-hawaii nagycsalád nagymamától unokabátyáig felváltva tömi belénk a kaját, kézenfogva, hawaii nyelven éneklünk vacsoraköszöntőt. Egy hét után először alszunk nemföldön, de a kauaiak kedvessége ennél is jobban fekszik. Plusz beszerzünk pár elengedhetetlen Hawaii-i alapreceptet - például a pork lau lau ötletét -  amiből később otthon is főzünk a barátainknak, mert az efféle kedvességet tovább kell adni.



December 22.

Poipu, Salt Pond

 

Koke’e-ból a kötelező közös reggeli után a család visz bennünket vissza a partra a családi kisteherautó platóján, két marokkal fogódzunk a szerpentin peremébe, miközben egyik évszakból átlendülünk a másikba. Koke’eval még rengeteg felfedezendő túrát hagyunk magunk mögött, de az eső nem hajlandó elállni, és egy magasabb fűcsomóra felállva is látszik, hogy húsz kilométerrel délebbre, a parton verőfény van, ezért kedvünk támad újra megnézni Hawaii azon oldalát, amely az emberek fejében általában Hawaiiként megjelenik. Ahol végre levehetjük a széldzsekit és napbugyit húzhatunk. A déli parton helyiek mesélik, hogy Kauai-t elérte valamiféle szokatlanul erős vihar, a sziget északi felén készültség van - ezt éreztük meg Koke’e-n mi is. Kalalau völgyét, amit három nappal azelőtt hagytunk el, teljesen lezárták a megduzzadt hegyi folyók, helikopterrel mentik a túraösvényen ragadottakat. Úgyhogy, javasolják, maradjunk délen, ahol fény van és hát, ehhh, a már említett havaj. Így kerülünk el Poipuba, ami a déli part turisztikai központja, pálmákat vivő partokkal. A csicsergő népek hímzett hotelcímeres strantörülközőkön ülve napoznak, mi kissé kilógunk a hardverből, ahogy a fűre terítjük csatakossá ázott sátrunkat, ami a tengerpati szellőben úgy viselkedik, mint egy döglött, de még halálában is szállni próbáló zöld sárkányrepülő. Korallszigetek között bóklászunk, és eszegetjük a déligyümölcsöket, amiket még Kipukai, tegnapi vendéglátónk nyomott a kezünkbe elindulás előtt, nehogy éhezni merjünk. Később, a poipu-i homokban ülve egy arrajáró strandőr is átdob nekünk pár narancsot csak úgy, amitől járványszerű betegségnek kezd tűnni a gyümölcsök önzetlen osztogatása. Utazásunk elején néhol kosárba kitett déligyümölcsöket láttunk, általában lilikoit vagy helyi narancsot, amelyekhez nem mertünk hozzányúlni, de egyre bizonyosabbá válik számunkra, hogy az is elvihető alapon szerepelt mindenhol. Salt Pondba, aznap estére kiszemelt sátortáborunkba sötétben érkezünk, és másnap korán reggel már tovább is állunk, Salt Pondról ezért csak a hullámok susogására emlékszünk, valamint arra, hogy az egész Kauai-t belepő, elvadult háziszárnyasok, amelyek korábban tisztes távolságban kotorászták a földkérget, itt Salt Pondon egészen a sátor tövéig merészkedve kukorékolnak hisztérikusan egész éjjel, konkrétan hajnali 1:20-kor, majd nem sokkal 2 után, majd fél négytől hatig csuklás és szünet nélkül.



December 23.

Polihale

 

Másnap sikeresen teljesítjük Kauai teljes körbejárását azal, hogy visszaérünk Na Pali déli sarkához, a Polihale partokhoz. Útköben L-val többször próbáljuk kitalálni, hogy miért menjünk arra, és mindig ugyanazt a elsöprően racionális választ adjuk magunknak: csak. Másrészt a helyiek egyöntetű, minden sarkon felbukkanó jótanácsa szerint Polihale a sziget legnapsütöttebb része. Nap van, tömegközlekedés nincs, nagyrészt azért, mert aszfaltozott út sincs végig. Nekivágunk. A sziget egyetlen déli útvonala, az 50-es út csak Kekaháig megy, odáig elvisz egy buszfurgon, kis kedves könyörgés után - már csak mi ketten ülünk a járaton - a sofőr van annyira kedves, hogy Kekahát elhagyva visz bennünket pár mérföldnyit a teljesen kihalt úton, aztán ledob bennünket a semmi közepén, és visszafordul a járat szerinti civilizációba. Polihalé partjai innen még mindig 15 kilométer, a terv az, hogy stoppolunk, vagy odatúrázunk, a forgalmat elnézve az utóbbi tűnik valószerűbbnek. Na Pali hegyei idelátszanak, mögöttük a fenyegető fekete északi felhőkkel, de délen a szellő se mozdul, mint ahogyan autók se nagyon. Van valami teljesen szürreális abban, ahogy ketten bandázunk egy kihalt tájon, ritkán és megfontoltan szólunk egymához, viszont egyre mélyrehatóbb diskurzusba bocsátkozunk a hátizsákjainkkal. Északról finom páraszerűség szál felénk, amitől mindenhol szivárvány van, némelyiknek a földre tett hátizsákunk a töve, benne kincset érő protein-szeletekkel. Átlag tízpercenként autókat látunk a távolban, de hozzánk egyik sem ér el, valahol letér okosabb tájakra. Aztán mégis elhúz mellettünk egy terepjáró, visszafordul, felvesz, és együttesen nézünk be a Polihaléba - majdhogynem egyszerre az északról pont odaérő viharral, ami konkrétan lefúj bennünket a partról. Focipálya szélességű homoköblök, háttérben kopottfarmer vulkándombok váll-váll mellett, mint sakktáblán a gyalogok, elvétve homokzöldek. A vihar miatt nem sokat látunk belőle, és csak azért nem vagyunk végletesen kétségbeesve, mert a táj alkotóelemeit külön-külön már láttuk az elmúlt napok során. Elképzeljük a sátor elhelyezését, de ekkora szélben ez csak abban az esetben működhetne, ha egyenesen a föld alá ásnánk. Megfontoljuk, és hátat fordítunk Polihale gyönyörszépen láthatatlan tájának, valamint a minden sarkon felbukkanó jótanácsok iránti őszinte és feltétlen bizalmunknak. Az este már a sziget keleti felében, Kapa’a-ban talál bennünket.



December 24.

Kapa'a

 

Karácsony környékére egy röpke, párórás Wailua környéki hegymászást kivéve két napra felhagyunk az esetlen ideodamozgással, és relatíve egy helyen, a Wailua-Kapaa háromszögben maradunk. Hogy még véletlenül se szegjük meg önmagunknak tett fogadalmunkat, két egész éjszakára szállást foglalunk a Kauai Beach Hostelben. A dorm erkélyéről reggelente megnézzük a napfelkeltét, és a hotel wifijét kihasználva haza is szólunk ezt-azt. Előredobozolt frisskaját vásárolunk a sarki deliben vagy Foodlandben, térdig homokba ásva bámuljuk a hullámokat, próbáljuk magunkat karácsonyi hangulatba ringatni, de a pázsitokra kipakolt neontélapók, a pálmák között homokból épített hóemberek és a terepjárók visszapillantó tükreire kötött plüss rénszarvasfülek dacára ez nehezen megy, ha az ember lánya és fia fürdőgatyában van, és nem békésen szálldosó havat, hanem egyensúlyozó szörfösököket bámul harminc hőfokkal srégvizaví. Szentestét két műanyag tálnyi szusival és valami mexikói sörrel ünnepeljük a parton kettesben, miközben párezer kilométernyi vaskos óceán valamiért pont a lábujjaink előtt ér véget. A hostelben a női közös szállóban kapunk helyet, az erkélyen hozzánk hasonló utazókkal osztogatjuk a tapasztalatokat, a hostel és a tengerpart közötti pázsiton esti élet folyik, tehát nem éppen egy csendeséj, és nem is hiányzik.



December 25.

A 340-es út és Lahaina

 

Átrepülünk Maui szigetére, és drasztikus változtatást eszközölünk: egy lestrapált Corollát bérelünk egy hétre Hawaii valószínűleg legobskurusabb autóbérlő cégétől, aki Szergej, oroszból importált hullámlovag gründölése. A bérlést némi előzetes online egyeztetés előzi meg, ami során hasztalan próbálom kiszedni Szergejből, hogy pontosan milyen biztosítást tartalmaz az autó díja. A válasza mindig: “nagyjából mindenfélét”. Ez nekünk jogilag elég megfoghatatlan tényállás, úgyhogy addig nem vesszük át az autót, amíg a szerződésbe bele nem írjuk, hogy az autó biztosítva van mindenféle káresemények ellen. Nem mintha bármi is tovább árthatna az autónak, a hátsó tárcsák hiányoznak, a motorháztető elején pedig valaki nem sokkal korábban valószínűleg farönköket hasogatott. De pont ez a budget-bérlés szépsége: csökkentett áron nem feltétlenül csodaszép, de működő járművet kap az ember, amivel eljuthat Maui keleti és délkeleti oldalára, ahova egyáltalán nincsen tömegközlekedés, valamint a kráterhez, amit szintén csak autóval, esetleg háromnapos gyalogtúrával lehet megközelíteni. A négy kerékkel luxuskategóriás kéjutazásba váltunk, hátizsákjainkat elégedetten borítjuk a csomagtartóba, a következő nyolc napban ott hever egymáson fogkefe, tasakos rizs, használt zokni, zaftos banán és túracipő egyetlen szép, összeszokott átláthatatlanságban. Karácsony napja teljes hosszúságában azzal telik, hogy körbeautózzuk a sziget nyugati oldalát Kanahától Kanaháig, a disznóbélszerűen kanyargó 340-es úton keresztül, Lahaina érintésével. A túrát a Iao Needle nevű természeti formációval kezdjük, ami egy esőerdővel borított dús völgyből merészen kibukkanó vulkanikus pénisz, Maui középső mutatóujja, az ősharcosok egykor kilátónak használták, amikor anno jelentős csaták folytak azügyben, hogy ki birtokolja a szigetet. (A turisták nyertek.) Egyébként bájos. A 340-es partközeli szerpentinje szinte végig egysávos, oldalt korlát nélkül leszakadó meredéllyel, csak néhol vastagodik, ezért minden fél kilométer után hátrafale araszolunk, görbéket ívelve az éppen elhagyott pihenősávig, hogy a szembejövő elférhessen. A pár kilométeres partvonal egész napunkat elveszi, plusz ötpercenként van némi látnivaló, vulkanikus tölcsérekből gejzírként kirobbanó hullámok, természetes medencéket alkotó tömjénfekete öblök, párás völgyek, és egymás után több helyen is Maui legfinomabb banánkenyerét áruló, átalakított büfékocsik. Lahainába naplementekor érkezünk, a kisváros központjában levő órási, az egész teret beterítő banyan fán épp akkor gyúlnak ki az esti hangulatfények, tonhalas bégelt eszünk a stégen, kókusztejes üdítővel koccintunk kirándulásunk második szakaszára, Mauira, ami így első látásra talán valamivel zsúfoltabb Kauai-nál, de nem kevésbé gyönyörteljes.



December 26.

Haleakala

 

Ez a nap a vulkáné. Illetve geológiai helyességre törekedve a sziget közepén levő kráterekkel telített fennsíké, mert a vulkán maga kétszáz éve nyugalmi másállapotban. Minden létező ruhánkat felvesszük rétegelve, mert háromezer méterre megyünk fel, de Hawaiira az ember nem visz viharkabátot, így lihegve fázunk. Pedig polárfelsőnk is van, amit egyébként egyéb napokon párnaként használunk. A kráterhez fölfele menet hamarosan átlépünk a felhők szintjén, és onnantól olyan az egész, mintha egy fa- és fűmentes, de egyébként napfürdette mennyországban járnánk, mert a menny is ilyen lehet, mondjuk talán húsz fokkal melegebb. Beereszkedünk a kráter szélén, és a napunk azzal telik, hogy a Sliding Sands vulkánkavicsos ösvényén addig megyünk, amíg bírjuk ideggel és hideggel. De minden pillanata megéri, Izlandot idéző tájak, a bézs és a grafitkék összes árnyalatát feldobó lankák, kihunyt minivulkánok vörösbe játszó tölcsérei között kanyargunk, és lessük a kráter szélén gomolygó felhőket, mert előzetesen figyelmeztettek bennünket, hogy az időjárás itt tíz perc alatt átmehet nyáriból télibe. Szerencsénk van, kifogjuk a nagyon ritka végig napfényes napok egyikét, a felhők nem jönnek közelebb, feltorlódnak a kráter széleinél, mint egy görögmintás körtapéta. Amikor délután visszaereszkedünk a humánusabb tengerszintre, jólesik látni, hogy tulajdonképpen még mindig Hawaii-on vagyunk, Paia hippivárosában újra gőzölögve kerülgetjük a járdán életterező hosszúhajúakat, egyesek gitároznak, mások mozgékony felsőtesttel hajladoznak, mint benzinkutaknál figyelemfelkeltő célzattal kihelyezett, alulról forró levegővel komikus transzba hajtott sárga, rajzolt vigyorú szélbábok. Fekszünk a homokos parton, esteledik, a partról távozóban vannak az utolsó jó hullámokat megfogó szörfösök, mi pedig sátorba mászunk, mert másnap a csuklógyilkos Hana Road szerpentinjei várnak ránk.



December 27.

Road to Hana

 

Hajnalban még Ho’okipánál bámulunk némi reggeli szörfakciót, a tűéles korallok és méretes hullámok miatt ez kizárólag a nagyon profik gyakorlóhelye, mi halandók leülünk a homokban kialakított első mozisorba nézőnek. A nagyon profik egyelőre éppen semmit nem csinálnak, a part mentén állnak talpig szörfdeszkába fegyverkezve, és kitartóan várnak, mert Hookipánál jól meg kell (és lehet) válogatni, hogy melyik hullám érdemel figyelmet. Sinaloa márkájú tortillakenyérbe csavart babot reggelizünk, majd nekivágunk a minden útikönyv tophármas listájában szereplő hanai panorámaútnak az egyébként egészen jól húzó szürke Corollával. A dúskeblű dombok tövében, de partközelben tekergő szerpentin mindössze 30 mérföld Hana városáig, de rá kell számolni egy egész délelőttöt. Egyrészt azért, mert félméterenként van benne egy halálkanyar, mindegyik halálkanyaron belül további három-négy minihalálkanyarral. A fjordszerű cikkcakkok mélyén ráadásul átlag kétszázméterenként vízesések vannak, ami miatt minden ívet egy egysávos hídon keresztül lehet csak bevenni. A tér efféle látványos görbületei miatt a szembejövő forgalmat csak a legutolsó pillanatban lehet csak észrevenni, és akkora azonnal satufékezni is kell, ezért a lassú haladás - hivatalosan a tizenöt mérföld per órás tempó javasolt. De, akárcsak a sziget másik csücskén, a 340-esen, itt se az út veszi el az idő nagy részét, hanem az, hogy ezeknél a vízeséseknél meg KELL állni, és meg KELL nézni,  ahogy a víz a vaskosan dús növénytakaróval fedett fekete, meredek sziklafalakból lecsobog az óceánba, malomkerék méretűre gravírozott, fekete kavicsokkal kitömött medreket alakítva ki mindenhol. Az úton néhol megállóhelyek és becsületkasszás gyümölcsstandok, ilyenkor pár lilikoijal vagy banánnal felvértezve neki lehet vágni valamelyik erdei ösvénynek. Némelyik behatolást arborétumnak nevezik, ez azért redundáns, mert magában az egész táj a biodiverzitás eszement látványkonyhája. A lezúduló vízesések néhol zöldvízű medreket alakítanak ki, ahol az úri turistaközönség gatyára sarkítva úszkál, miközben szelfibotos GoPro kamerával filmezi magát. Hana a látványút hivatalos végpontja, de mi nem sietünk sehova, estére a kvázi félúton levő Keanae-ban táborozunk, egy kilaposodó vastagpázsitos kiszögellésen verjük fel a sátrunkat. A terület a Camp Keanae tulajdona, de senki sincs, akivel ezt megbeszélhetnénk, a lankát szimbolikusan lezáró sorompó mellett becsületkasszás dobozt találunk, abba kell bedobni, borítékban, a sátorfelverés díját. A sátorból oldalnézetből látjuk végig Maui cikkcakkos északi parttáját az Orion alatt, Mike’s Hard Lemonade-et iszunk, és jóccakát kívánunk a senki másnak.



December 28, 29.

Waianapanapa

 

Hana nagyvárosa egy kisfalu egyetlen főutcával, pár mellékutcával, egy hawaii-i viszonylatban történelmi korú, tisztességben megőszült zsúfolt vegyesbolttal és látványos partokkal. A Hana Bay kihagyható, de nem messze tőle majdnem teljesen véletlenül találunk egy kisebb farzseb méretű, eldugott vörös öblöt, erodált tónusú sziklák közé ékelve, sötétbordó homokfövennyel, ahol a fények keresztjátékának köszönhetően még a hullámok is téglavörösnek tűnnek. Később még véletlenebbül egy nagyobb oldalzseb méretű, eldugott szürke öblöt is lelünk, erodált tónusú sziklák közé ékelve, grafitszürke homokfövennyel, ahol a fények keresztjátékának köszönhetően még a hullámok is grafitszürkének tűnnek. Hogy aztán Waianapanapa magasságában kevésbé véletlenül egy fekete fövennyel is eljátsszuk ugyanezt. Amitől Waianapanapa egyébként egyik legkedvencebb Maui-s élményünkké is válik. Élénk ellentmondás, de a verőfénytől a fekete, csipkés lávasziklák még feketébbnek tűnnek, kontrasztban a öblöket borító élénkzöld, nagylevelű kúszónövényekkel, amitől az egész öböl olyan, mint egy elegánsra újított duokróm fürdőszoba. Waianapanapa egy állami park, kiemelt célpont, ezért elég nagy az átmenő forgalom, de háromperces elsétával már újra teljesen magunk lehetünk, mi, meg a zöldfekete mintás tájabrosz, a háttérben a morajló tengerekkel. Úszunk az öbölben, a fekete minikavicsokon fetrengeni olyan élmény, mintha egy nemrég kihunyt minivulkán kráterét engedtünk volna meg fürdővízzel, pancsolásra. Az élénkzöld mezőkön átvágó lávakő-ösvényeken régi kősírokat és ősi, kerekre csiszolódott köveket találunk, amelyeket állítólag a helyiek helyeztek járópadlóként a mezítlábat sértő, szúrósra merevedett lávaösvényre. A háttérben a Haleakala keleti oldalát látjuk párásra festve, délután visszaugrunk Hanába valami vacsoráravalót vásárolni, mert a parton, közvetlenül a sátor mellett grilltűzhelyet fedezünk fel, és húst akarunk sütni, ez nálunk ilyen esetekben egy azonnali feltételes reflex. Naplementés tacónak indul, végül fejlámpás hamburger lesz belőle (az elpuhult, gázégőkkel felszerelt amerikai/kanadai kempingezők feltétlen csodálatát kivívva), de ennél jobbat soha nem ettünk, a tűz elhalása után sötétben hallgatjuk a hullámokat, és frissen talált kanadai útitársainkkal osztjuk a világ szépségeit. Waianapanapa annyira szép, hogy itt is két éjszakát töltünk sátorbontás nélkül, Ben&Jerry’s fagyikat nyomunk a tenger tövében, miközben bálnák esetleges felbukkanását véljük remélni, meglátogatjuk Ohe’o lépcsőzetes vízkamráit, a Hét Szent Medencét Kipahulunál, feltúrázunk a 120 méteres Waimoku vízeséshez, rajzfilmszerű bambuszerdőkön keresztül, ahonnan visszaérve végérvényesen eldöntjük, hogy ez volt az utolsó mászásunk: mostantól kirándulásunk végéig kizárólag lapos homokot akarunk tenni a talpaink alá. Ami mindösszesen két napnyi homokot jelent már csak.



December 30., 31.

Kihei

 

Szilveszter környékén felfedezzük Hawaii Los Angeles-ét, Kihei-t, manikűrollóval vágott pázsitjaival, fekvőnyugvásra teremtett homokpartjával és méretes rizörtjeivel, annyi csillaggal a homlokzatokon, amennyit egy felhőtlen augusztusi éjszaka sem tud kiizzadni magából. De lehetnek nagyszabásúak a hotelek, a part mindenkié. Autóból kilógó könyökkel ereszkedünk be a természetes szolizás eme veretes mekkájába, de bármennyit is lógunk fel és alá a következő kép nap alatt, soha nem látjuk kétszer ugyanazt az öblöt, ami jelentős méretű homokos partra utal, Kiheitől Waileán keresztül Makenáig és vissza. Ez nem egy szörfözős környék - az északon jobb - itt mindenki a polinéz deszkázást műveli (paddleboarding), ami egy méretes deszkán jól megvetett lábakat és egy még nagyobb evezővel való lusta, valahol még kecses rásegítést jelent. Kiheiben napozáson kívül semmi mást nem lehet csinálni, és ettől különösen megszeretjük, nagy cseppekben esik ránk a nap, miközben a körülöttünk fekvő nedves homokot terraformáljuk a magunk ízlése szerint. Itthon már rég 2015 van, mi pedig még mindig egy megfelelő csatornázású homokvár oldalfalainak a tervezésénél tartunk, olyan méretben gondolkodunk, ami mögé be lehet bújni a fel-felcsapó miniatűr homokviharok elől. Közben tacózunk, vagy hatos kiszerelésű csokimuffinokat morzsolgatunk a szánk sarkán, itt jelzem, a napfény és a muffin igen jól passzol. A helyi termesztők egyik eldugott, árnyékos kis piacán teljesen ismeretlen gyümölcsöket vásárolunk, amelyeket végül nem is eszünk meg, mert ízre, mint az ázott faforgácsba forgatott zöld gyurma. Egy éjszakára felmegyünk Olowaluig, de szilveszter éjszakáján hirtelen manőverrel inkább visszaautózunk Hana irányába, hogy még egy utolsó éjszakát töltsünk kedves kiszögellésünkön, Keanae-nál. Közeledik éjfél, de mi idén szakítunk a ricsajos óévbúcsúztatással, lebámulunk a sötétlő tengerre, koccintunk valamivel, ami épp kézügybe került útközben a Paia-i egészség- és vegyesboltban, bámulunk némi visszatérő Orionokat, és letudjuk: jó volt minden, a túra is, mint ahogyan az egész év is az. Holnap pedig indulunk haza.



Január 3.

Budapest

 

Újra itthon. Hazafele az út negyven óra, ebből 12 óra időeltolódás. A biológiai óránk annyira használhatatlan, hogy valszeg átment digitálisba. Átszálláskor pár órát töltünk a jéghideg Chicagóban is, de a korareggeli városlátogatásról csak lázálomszerű, homályos emlékeink vannak és pár dermedt fókuszú fotó. Ledobjuk a hátizsákokat a konyhába, megeresztjük a főcsapokat, és hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk némi kellemesen zsibbasztó poszt-utazásos depresszió. Olyan álmosak vagyunk, hogy lépésenként beesünk a saját szánkba.  Három hét földönalvás után - önfefújódó matracunk nem teljesített az elvárt szinten, a kettő közül az egyik daganatos betegségben elhunyt gumibabához hasonlít, fel-feltörekvő, szelelő idomokkal - most jólesik a párna. Még valahol Kauai-ban felvettem telefonnal a hullámverés zenéjét, hogy majd jó lesz nosztalgiát kiváltó ébresztőhangnak, most lejátszva olyan, mintha egy hatsávos autópálya forgalmát hallgatnánk, úgyhogy inkább maradjon csak emlékeinkben, ott szebb. Azon tűnődünk, vajon meddig tart ki az aloha hatása, meddig leszünk kedvesek, türelmesek és bájosak, ahogyan azt tanultuk, és vajon rétegenként fog-e rólunk lehámlani napbarbította epidermiszünkkel együtt. És egyébként roppant büszkék vagyunk magunkra. Mert Hawaii jó hely volt, ahogy L. mondja: egy hely, ahol minden nap szivárvány.

 

 

Fotók ömlesztve, de viszonylagos időrendi sorrendben emitt.

Izlandi Kisábécé 2013

2013.08.27. 22:37 - f&f

A, AUTÓBÉRLÉS. Izlandon két-három gyéren csordogáló busztársaság jelenti a tömegközlekedést, a turisták jelentős százaléka ezért a repülőből bérelt autóba ül át olyan gyorsasággal, hogy a kettő között tulajdonképpen nincs is szükség reptérre. A Keflavík-i légikikötő egyébként negyven kilométer Rejkjavíktól, egy kétszemélyes oda-vissza transzfer árából egy egész napra autót lehet bérelni, szóval inkább utóbbit érdemes. Ennek az előnye később is visszaköszön, pár távolsági buszjegy árából egy egész hétre birtokolni lehet egy kisebb méretű négykerekűt. A foglalás is úri mulatság, spontán helyi bérlés esetén napi 80-100 eurótól indul, okos netes előrefoglalással viszont ennek a harmadából meg lehet úszni. A helyi cégek  és a nagy nemzetközi láncok között nincs árkülönbség, ezért inkább az ismertebb neveket érdemes kipróbálni, ott lehet kontinenseken átívelő módon is hisztizni, ha gond van. Mi ez alkalommal a Sixt-től béreltünk, a rentalcars.com-on keresztül.

Á, ÁRAK. Izlandon nemcsak a közlekedés, hanem alapvetően minden drága, bár már nem annyira, mint a 2008-as válság előtti időszakban. Hátizsákos túrázókra szabott népszállások nemigen akadnak, alapvetően aranyos motelekben vagy vendégházakban lehet megszállni, amelyek néha olcsóbbak, ha az ember a saját hálózsákját is viszi (“sleeping bag accommodation” jelige alatt.) Az igazán olcsó megoldást a vállalkozóbb kedvűeknek külön kalandot jelentő sátrazás jelenti (lásd: Kemping). Kaját a nagyobb diszkontáruházakban (például a Bónusokban) magyar jellegű árakon lehet venni olyan értelemben, hogy az árcédulán a magyar összeget látjuk – viszont izlandi koronában számolva, azaz minden pontosan kétszer annyiba kerül, mint nálunk. A dolog pozitív vetülete, hogy a pénzedért minőséget kapsz, és legyünk bármennyire diszkontnép, ez azért néha jólesik. Mint az alkalmi ingyenkávé a Bónus nagyboltok előterében.

B, BIZTOSÍTÁS. Mi az utasbiztosítást idén kihagytuk (konkrétan elfelejtettük), de az autóbérléssel járó biztosításokon szerintünk nem szabad spórolni. Érdemes azokat a kiegészítőket megkötni, amelyek felverődő kavicsok okozta karcolásokat fedezik (Gravel Protection), mert az izlandi utak tükörsimából találomra lávakavicsos törmelékkel leszórt pályává változnak, sőt a távolabbi vidékeken gyakran megtörténik, hogy a térképen biztonságosan vastag vonallal jelölt út valójában egy gödrös földcsík, ami darabosan vág át két, egymásra révedten bámuló birka között.

C, CUCC, CSOMAG. Amint az az későbbiekben is kiderül majd (lásd: Laugavegur Trail), Izland szépségeit igazából túrázással érdemes felfedezni, ami azt jelenti, hogy három opciód van: 1) befizetsz egy csoportos túrára, ahol hegyi utakon terepjáróval hozzák utánad a csomagodat, de ha ezt teszed, az előbb-utóbb visszacsesz a karmádra 2) hozol otthonról egy csomaghordó, összehajtogatható serpát 3) cipeled a saját zsákodat, benne a szállásoddal és a konyháddal. Mi a harmadik vonalat követtük, zsákjaink különböző irányokból súrolták a tíz kilót, ami egy négy-öt napos hegyi túra ideje alatt fejben fölmehet harminc, negyven, a legrosszabb pillanatokban és ellenszélben pedig akár több ezer kilóra is. Pedig mi jól átgondoltan pakoltunk, és kaját is minimálisat vittünk magunkkal (lásd alább: Protein-szeletek), hálószobának pedig egy teherbíró, mégis könnyű RedFox túrasátrat hordtunk.

D, DÉMONOK. Nem találunk jobb összefoglaló nevet azoknak a látható, láthatatlan, illetve bújdosó, nem emberi jellegű lényeknek, amelyeknek létezésében az izladiak jelentős része, akár pironkodva, akár őszintén, de még mindig hisz. Noha mi egyet sem láttunk, ott mászkáltak körülöttünk a Trollok, a Törpék, a Láthatatlan Emberkék, a Vízesésekben Élők, a Hegedűs Nökkenek, a Telekhatáraikra Igen Érzékeny Vittrák, a farmok körül lézengő Tomték, a Csúszómászó Krákenek, és további extra népek a skandináv folklórból. A  tájat elnézve a mi aszkétikus szkepticizmusunk ellenére is el tudtuk képzelni, hogy ha minden reggel itt ébrednénk, talán mi is elkezdnék hinni ebben, abban, nálunknál jobbakban, rosszabbakban. Mindenesetre a nyolc napon át viselt túrabakancsot az utolsó három napon használt poliészter zoknikkal együtt ki köll tenni a sátor bejáratához, nincs olyan ördög, isten vagy bárgyúság, amit az ilyesmi ne riasztana el.

E, ESŐ, ÉG. Tíz napból egyetlen olyan napunk volt, amikor nem esett az eső, az ilyen nap Izlandon kuriózum, a helyiek gyanakodva vizsgálták az eget, hogy mi ez a világvége, pár órára még a bálnavadászok is megálltak riadtan. A legfontosabb tanács, amit mi is kaptunk elindulás előtt, az esőnadrág - de mi inkább azt mondjuk, legyen az két, akár egymásra is húzható esőnadrág, poliészter hosszúujjú felső, arra egy teljesen vízálló dzseki, amire optimálisan még jöhet egy kapusnis esőzáró, de még így is lesz olyan momentum, hogy az ember legszívesebben az összes kéznél levő szemeteszsákot magára húzná, ha nem félne az aszfiksziációtól. Ugyanakkor a sok eső Izland varázsából csöppet sem vesz el, inkább hozzáad, nem is eső az, hanem valamiféle minipermet, bebújik az ember bőre alá, haza is lehet hozni, így is marad belőle másoknak is. Mi ezúton javasoljuk ellene az egésztestes műanyag poncsót.

F, FÜRDŐK, FORRÓ FORRÁSOK. Az izlandiak térdig gyalogolnak a geotermiában, úgyhogy nincs abban semmi csoda, hogy minden egyes városban van minimum egy termálfürdő, ahol akár 46 fokos (tehát erősen hűtött) vízben lehet lazítani. Ezek általában nagyon kedvezményes árú közfürdők, amelyeket néhol egészestés, méregdrága turistalátványosságá alakítottak, ezeket mi általában elkerültük (például a Blue Lagoon-t.) Forrón bugyogó, kénes vadvizek a túrák során is fel-feltörnek az ember lábánál, de épeszű magyar ezekbe magától bele nem ül megfelelő óvintézkedés nélkül. Megfelelő óvintézkedés alatt itt nem bőrkímélő tengeri algás biotusfürdőt értünk, hanem hőálló vaskohászati acélköpenyt vagy mélytengeri búvárruhát. Drangsnes környékén a falu határában, a háborgó tenger partján a sziklákon három óriási dézsában negyvenfokos termálvízben lehet sirályokat és hullámokat bámulni, azt érdemes kipróbálni.

G, GEYSIR, GOLDEN CIRCLE. Izland rejtett részein sokkal látványosabb és intimebb dolgokat láttunk, mint azok a rövid időtartamú koncentrációképességgel bíró átszállóturizmusra szabott csúcspontok, amelyeket Izlandon a Golden Circle fantázianevű körtúra tartalmaz. A Legnagyobb Gejzír, a földből pár percenként előtörő forró természetes csőtörés vicces egyébként, csak ne állná körben három koncentrikus turistakör, mint sünbe’ álló rendőrök az októberi fiatalságot. Szintén a Golden Circle része a Majdnem Legnagyobb Vízesés, a Gullfoss, amit csak búvárruhában lehet igazán jól megközelíteni, valamint a Legnagyobb Termálfürfő, a Blue Lagoon, ahova még azok a turisták is beugranak egy lélek- és arcpakolásra, akiknek mindössze kétórás átszállásuk van a New York – London tengelyen. Úgyhogy csak annak ajánlanánk, aki ezt szereti, esetleg megszokta a Széchenyiben.

H, HÓ, HIDEG, HRAFNTINNUSKER.  Mi nyáron voltunk, ezért egyszer véletlenül találkoztunk egy 16 fokos nappallal, de az átlagos hőmérséklet inkább 10-12 fokra lőtte be magát, éjszaka pedig általában ennek a fele volt, árnyékban. Igazán hűvösre csak egyszer kerültünk, a Hrafntinnusker-i hegyi táborban, ahol reggel arra ébredtünk, hogy a sátor egy koktélbár jégládája, amiből kedvünk támadt azonnal kikeverni magunkat. Hó nyáron csak a csúcsokon és a gleccsereken van, és ez a sziget legészakibb részén, a Sarkkörhöz közeli Westfjordon sincs másképp, tehát nem kell síruha, az esőnadrágok elég meleget tartanak. A kesztyű napszaktól és időjárástól függetlenül jól fogott.

I, IZLAND. A fotók erről valószínűleg szebben tudnak szólni, de Izland úgy általában rabul ejtő táj. A túravidékeken a fiatal vulkanikus tevékenység miatt a flóra nem talál magára, ezért semmi se takarja az égadta földek natúr színeit, egymással sakkoznak a karamellszínű dombok, a türkizfekete csillámdombok, a fekete-fehér-pepita gleccserdombok, a neonzöld mohadombok, a mustársárga dombok, miközben víz, víz, víz minden irányba és minden irányból, csermelyek, patakok, vízesések, ködök, források, bugyogók, felhők, kékesfekete tavak, világoskék tavak, mohazöld tavak – és közöttük elfekvőben a legfinomabb levegő, amit valaha nyeltünk. Ráadásul a vöröses színű, vastartalmú patakokat és a különféle kénszagú hőforrásokat kivéve minden patakot és forrást meg lehet kóstolni.

J, JUHOK, JÓSZÁGOK. Izlandon a lombos fákat bundás juhok helyettesítik, ezzel párhuzamosan ők képviselik majdnem kizárólagosan a faunát is, túraközben segítik a pozícionálást, szelet fognak, békét sugallnak, caplatnak ménage-a-troi, közeledésre visszkézből pössentenek szélirányba, és türelmesen várják az őszt, amikor újra becserkészik őket a helyiek, téli besütésre. Szóval az izlandi táj igen komplex alkotóelemei ők, főleg, mert számszerűleg is több van belőlük, mint emberlakosból. A ridegtartás révén az ízük igazi vadhúsos, az izlandi konyha alapzsírjai ők, ezért minden boltban előfordulnak különböző formákra vágott fagyasztott állathasábokként is. Imádtuk őket, mert jóízűen fotogének voltak és fotogénan jóízűek is.

K, KEMPING. Izlandon a fokozottan védett területeken kívül bárhol szabad a vadkempingezés is, de a szabadban sátorozás nemzeti sport, ezért szerte az szigeten számos helyen lehet találnyi egy derékaljnyi helyet pihenésre, a keflavíki reptérnél és Rejkjavík belvárosában ugyanúgy, mint a világ legszebb vízesései és tavai közvetlen közelében, ahol a kemping egy erdészlakot jelent a körülötte felhúzott négy darab sátorral, plusz-mínusz erdészlak. Sátorozással az átlagosnál is olcsóbban meg lehet élni Izlandot, mi fejenként átlagosan 2500 forintnak megfelelő összeget fizettünk per éccaka, de ha a “kempingtől” száz méterre verjük le a sátrat ingyért, akkor se szólt volna ránk senki. Tíz éjszakából kilencet sátorban aludtunk, ebből négy éjszakát a hegyvidéken (lásd: Laugavegur Trail), a többit pedig mindenhol máshol, és mind külön élmény volt. Arra ébredni, hogy a bazaltfal mögé húzott sátrat reggelre sem vitte el a szél, miközben a csipádtól srégvizávi óvatosan kúsznak fel a ködök a piramisformájú vulkánok tövéből: priceless. Minden egyébre ott van a National Geographics.

L, LAUGAVEGUR TRAIL. Izland számtalan trekking-útvonala közül ez az egyik legismertebb, főleg az ott megrendezett laugaveguri maraton miatt. Kevesebb mint 60 változatos kilométer, tehát a hozzánk hasonló ámátőrök is bevállalhatják 3-4 napos nyugis-menetelős kalandnak, miközben a Landmannalaugar-Hrafntinnusker-Álftavatn-Emstrur-Þórsmörk (és esetleg Skógar) útvonalon Izland összes valamirevaló tájegysége képviselteti magát vulkánok, termálforrások, bazalthegyek, gleccserek, mohadombok, vízesések és tavak részformájában. Előnye és egyben hátránya, hogy a körülmények ennek megfelelően mostohák, azaz a túrázó abból él meg, amit magával visz, étel-ital a fress patakvizen kívül nem akad, és a sátrat is vinni kell, mert a helyenként előforduló erdészlakokban levő pár ágyat rendszerint hónapokkal a túra előtt előfoglalják.

M, MÉNESEK. Az izlandi fauna másik alkotóeleme az izlandi lóállat (alapjáraton póniszerű, plüssszépségű négylábú), amiből szintén rengeteg téblábol rozsdáskaramell pacaként a mohazöld tájban, élő szimbólumaként annak, hogy a szabaccság, no, az tényleg valami képtelen illúzió. Ahelyett ugyanis, hogy egész nap vágtassanak a valóban végtelenszerű tereken, az izlandi lovak lehorgasztott fejjel, mind a négy lábukat szilárdan megvetve, összeszorított foggal feszülnek a mezőre. Valószínűleg így akarják megelőzni, hogy egy hirtelen izlandi szél, ami még az autó kinyitott ajtaját is képes gyökérből kitörni, kibillentse őket a nyereg alól. Adott pillanatban már azt is kétségbe vontuk, hogy tudnak-e egyáltalán mozogni, felujjongtunk, amikor a távolból az egyik vágtatni látszott, de közelebbről kiderült, hogy egy csinos, lóformájú tehén. (Fajtájából az első és utolsó, amit Izlandon láttunk.) Ha valaki szereti az ilyesmit, Izlandon tényleg érdemes benevezni lovaglótúrára, puhán illemtudó állatok, az se zavarná őket különösebben, ha népi lelkületünkből kifolyólag fordítva ülnénk meg őket.

N, NÉPEK, NÉMETEK. Izlandon igen sűrűn előforduló turista a német, legalábbis a hátizsákos túrázók 60-70 százaléka, a maradék francia, vagy még annál is másabb. Tudni javaslatos, hogy Magyaroszágról is egyre többen mennek, igaz, általában csoportosan szervezett túrára, amit mi egyébként marhaságnak tartunk, és a közeljövőben is annak fogjuk tartani. Egyébként, amikor az egyik túránk végén olyan hálóhiányunk volt, hogy mindenképpen rá kellett kapcsolódnunk egy Þórsmörk-i wifire, azonnal akadt egy magyar testvérpár, akik megosztották velünk a lopott wifijelszót. Bajban ismerszik meg a nép.

P, PROTEIN. Izlandi ottlétünk felét a Laugavegur túrán töltöttük (lásd: Laugavegur), és mivel minden extra gramm számít, ha azt az ember a saját hátán viszi, megpóbáltunk optimálisan pakolni kajából. Ami magyarul azt jelentette, hogy nem vittünk. Helyette még itthon bevásároltunk pehelykönnyű protein-szeletekből és szénhidrátgazdag müzliszeletekből, és azt osztottuk be túránk első hetében. Proteinszeletből kétfélénk volt mindössze, epres és sztracsatellás. Én eddig fagyiban kedveltem a sztracsatellásat, Lilla pedig az epreset, ez most egy jó ideig radikálisan másképp lesz. Aztán túránk második hetében autót béreltünk, és Isafjördurig görbén felvezetve (450 km alatt) megettünk másfél kilónyi izlandi csokigolyót, helyére billentve az évek kemény munkájával tökéletesre hangolt, érzékeny belső csokiegyensúlyunkat.

R, REJKJAVÍK. Izland kevésbé látványos pontja, egy fejlődésben levő, szélesen elterülő ártisztikus középváros, tulajdonképpen a szigetország egyetlen valóban urbánus létesítménye. A belváros egyetlen hosszú bevásárlóutca, szép nők és még szebb, vikingkiállású férfiemberekkel és a hozzájuk szervesen illeszkedő, jól szabott eleganciával - de ilyet máshol is látni. Mi úgy éreztük, Rejkjavíkra nem érdemes többet áldozni egy napnál,  és ebbe a napba belefér múzeumlátogatás, nagyívű bevásárlás és a valóban szép vízparti kultúrközpont, a Harpa végiglátogatása is.

S, STOPPOLÁS. Fórumokon és útikönyvekben is hangsúlyozzák, hogy Izlandon érdemes alkalmizni a drága (ritkás) (behatárolt) (egyébként is kispolgári) tömegközlekedés miatt. Túránk első felében csak a felhőket stoppoltuk, és utána is inkább az autó másik oldalán mentünk tovább. De van némi tapasztalat másodkézből: a katalán Gerard, amikor fölvettük az út széléről, már huszonötödik napja lógott körbe-körbe a szigeten, és közben éppen nem sietett sehova, volt olyan napja, mesélte, hogy egy postafurgon vette fel, és egész nap leveleket szórtak Árborg környékén, mert a postás sem sietett éppen sehova. Gerardot egyébként alkalmanként átlagban fél órás várakozás után vették fel a helyiek, sokan csak azért, hogy megkérdezzék, miért stoppol, mások meg szimpla északi kedvességből, amiből elég bőkezűen szórták meg Izlandot. Egyébként a stopp működhet a sziget forgalmasabb délnyugati részén, de mondjuk a Westfjordsokban, ahol átlagban napi három autót látni, erre nem lehet építeni. Oda még a postás is imélt ír.

Þ, TH, ÞÓRSMÖRK. Nálunk csak túravégcél volt, ahol újra volt meleg étel, wifi és élő ember (nagyjából ebben a fontossági sorrendben), de önmagában  is jó célpont párnapos környékfelfedezésre. Rejkjavíkból naponta kétszer jár busz Þórsmörk irányába, a hely autóformájú autóval nem, csak terepjárókkal vagy buszokkal közelíthető meg, mert félembermagasságú hegyi folyókon vág át az, ami csak azért nevezhető útnak, mert a busz épp arra halad. Þórsmörkból két irányba lehet túrát kezdeményezni, északnak egy többnaposat (lásd: Laugavegur Trail), vagy délnek egy rövidebbet (Skógar fele). A hely jellegzetessége egyébként, hogy igazi, valódi fákból készült erdőket látni, mintha tényleg a világ valamely normális táján lennénk.

Ú, ÚTVONALTERVEZÉS. Amikor az ember először nézi meg Izlandot a googlemapsen, az első, ami feltűnik, hogy az egyetlen főútvonal tulajdonképpen körberajzolja az szigetet. (A másik, hogy Izland közelebb van Grönlandhoz, mint Európához.) Az első optimalizáló reakciónk az volt, hogy ha ezt az 1-es utat jelentős sebességgel - mondjuk 3 nap alatt - végigautózzuk, akkor mindent látunk Izlandból. Nem ezt tettük, de szerintünk nem is lett volna igaz, mert az ember ilyenkor hajlamos belefeledkezni az autó műszerfalának többórás bámulásába ahelyett, hogy a napot mohaszínű vulkándombokon töltse. A körbeautózás előnye, hogy gyakorlatilag a legolcsóbb (városi jellegű) bérelt autóval is megtehető, és nem igényel 4x4-est, amit mondjuk az 1-esen kívüli kisebb utak jelentős része megkíván. Mi nyugat-izlandra koncentrálva sajnos nem jutottunk el a déli Skaftafell nemzeti park környékére, menjetek el arra, és cseréljünk élményeket. Egy db jéghegyes fotóért három db fjordos fotót adunk!

V, VÍZESÉS. A legszebbeket a sarkkört majdnem érintő sokszázkilométeres araszolásunkon láttunk (lásd: Westfjords), de a Snaeffelsnes félszigeten is kismillió van azokból a vékony, de látványosan magas vízesésekből, amelyek nedves pántlikákként lógnak le a hegytetőkről, a ködök köldökei alól, szétszabdalva a vöröses, feketés, méregzöld gerinceket, néhol tíz-tizenöt-ötven példány egymással párhuzamosan, jéghidegen és frissen lecsilingelve háromszáz méter magasból a bakancsunk vízálló orráig.  Sokkal jobban szerettük őket, mint a turistalátványosság óriásvízeséseket, mert mindegyik a miénk volt és abban a pillanatban nagyjából csak a miénk.  

ZS, L.

Válogatott fotók emitt!

Thaiföld 2013

2013.04.03. 00:19 - f&f

Kedves Ti, idei utazásunkról fotók az alábbi linkeken: Ko TarutaoKhao Sok, Nan, Ko Chang, Bangkok.

Kilencedik-tizenkettedik nap, Kyoto

2012.04.19. 15:15 - f&f

Több napot töltöttünk itt, mert megérte. Élményeink címszavak szerint csokorba szedve alább.

A város en-gros. Egyszerre kicsi és nagy, azaz lefordítva a mi nyelvünkre: elég kicsi ahhoz, hogy esténként a vörös lampionokkal dúsított szűk utcácskákban tébláboljunk, kezünkben a legközelebbi kajaboltban bevásárolt és ezer rétegbe csomagolt nyers lazaccal - és elég nagy ahhoz, hogy lógjon a nyelvünk, amikor egyik shinto templomkertből átsétálunk a legközelebbi hasonló kvalitású, de valahol mégis más vallásturisztikai centrumba. Kiotó jó hely, rengeteg hangulatos és rendezett utcával, és Tokióhoz képest mérsékelt tempóval. Ezért is javasoljuk, hogy ha valaki mindkét várost meg szeretné nézni, akkor kezdje itt, és Tokióval zárjon, mert akkor talán nem fog megbotlani a saját ingerküszöbében.

Templomok, szentélyek. Ez a város erről szól, és ezt nem csak mi tudjuk, hanem az összes japán belturista, akik a cseresznyevirágzás kiotói oldalát összekötik egy kis biztonsági soha-nem-árthat vallásturizmussal, és bőszen fényképezgetnek a ballal, miközben a jobbal harangocskákat kongatnak egy-egy nem is annyira szakrális kívánság teljesülése reményében. Ha tőlünk eltekintünk, ezen a helyek elég spirituálisak ahhoz, hogy még hozzánk hasonló agnosztikusokat is arra bírjanak, sündörögve mélyedjünk el egy tisztító szertartásban, netán titokban még egy-egy harangot is húzzunk meg, ha áhítatunk nem a felettünk elméletileg tornyosuló buddha-manifesztációkhoz, hanem a hozzá kapcsolódó bölcsességekhez szól is. Egyébként Kiotó külön szépsége, hogy a bejáratott és közismert templomok és szentélyek mellett eldugottabb helyeken pont ugyanolyan szép, de senki által nem látogatott templomokat és szentélyeket rejteget, amelyekre csak véletlenül - és mindig csak egyszer, másodjára már sohasem - tud az ember rábukkanni. Na, ezeknél jó lenni. 

Azok a bizonyos onsenek. Mi, akik anyatej helyett is a Széchenyi fürdő vizét szívjuk magunkba egy ideje, kellő érdeklődéssel vágtunk bele egy onsen megtapasztalásába itt Kiotóban. Az onsenek a japán fürdőházak, és - mint nagyjából minden ebben az országban - aprócskák és hívogatóak. Aztán, amikor az ember beül a legforróbb vízű medencébe, amiről pár sebes perc után kiderül, hogy valójában a leglangyosabb, onnantól kezdve tisztelettel néz azokra, akik az onsenezést egész napos programként gyakorolják. A mi tippünk: másfél óra tökéletesen elég. Akkor is, ha soha nem fürödtetek még úgy, hogy egyik kezetekkel az ágyékotokat takargattátok (az onsenekbe hagyományosan meztelen a módi), a másik pedig átlógott a bonsai-fás japánkert medencéjébe, az ott békésen úszkáló méretes díszhalak közé. Élménynek kötelező. Mi a Funaoka Onsent próbáltuk.

Pacsirtapadló. A végletesen letisztult - és ránk egészen nagy hatást tevő - japán palotaépítészet egyik érdekes adaléka, hogy a japán cédrusból és egyéb nemes fákból vágott sokszáz éves hajópadlózat madárszerűen csicsereg. Ez szándékos - a járópadló elemeit úgy kötötték össze fémszegekkel, hogy azok az óvatlan és rossz szándékú settenkedők minden lépésére pittyegve prüttyögjenek. Jellemző, hogy egyébként ennél több fémet nem is használtak az építkezésnél, a bonyolult gerendázatot kizárólag illesztéssel rakták össze (némely palotánál ezelőtt ezerháromszáz éve), hogy hogyaztamindenit alapon ma is tátott szájjal lehessen bámulni. Ezek után valami furcsa mellécsúszásnak tartjuk, hogy a legó ötlete a skandinávoktól jön. Ha már palotákról van szó, ránk a legnagyobb hatást a kiotói Nijojo tette.

Gésák és maikók. Hostelünk egészen közel van a Gion Cornerhez, ami itt Kiotóban a gésák környéke. Ők ugyanis még mindig léteznek, és időnként - gyakrabban, mint a loch nessi szörny - feltűnnek az utcákon is. Ma este például hármat láttunk, amint épp frontális összeütközésbe kerültek egy turistacsoporttal, és viharos tempójú szendeséggel tűntek el a kapualjakban, mielőtt a turisták az orrukra tudtak volna villantani egy rövidet. Hogy még többet lássunk ezekből a lényekből, megnéztünk egy Miyako Odori-t, ami a gésa-tanonc maikók bemutatkozása egy csupaszín és csupahang előadás formájában. Gyönyörű volt, bár körülbelül annyit értettük belőle, amennyit ők értenének egy visszafele lejátszott Bánk bánból.

Zen-kertek. Az aprócska templomokat körülvevő szépen barázdált kertek minden apró részlete külön jelentéssel bír - ki gondolta volna? Valami csöndes állapotot idéz elő, ahogy az ember elbámulja a szürkéskék kövekből, homokból, vízből és mohás fácskákból épített installációkat - amelyeket néhol egyébként 4-5oo éve állítottak össze, és azóta is minden reggel újrahúzzák a homokban a barázdákat. (Szép példa erre a Daitokuji templom-komplexum Daisen-in kertje.) Különös élmény, ahogy a kerteken belül és kívül használt szimbólumok értelmet nyernek az ember szeme előtt - ha még itt töltenénk öt-tíz évet, talán értenénk is, amire most csak hunyorogva bambulunk. Addigis marad az esztétikai élmény.

Gasztró. A kiotói specialitásokról több külön bejegyzést is lehet írni - sőt, mivel már bizonyára írtak róla mások, ezt nem is igazán érdemes megtennünk. Maradjunk annyiban, hogy - és itt lehet huhogni meg ilyenek, de - a japán (és azon belül a kiotói) konyha sem lett az örök kedvencünk. Desszertben nekünk kevés az édes-sós kekszek különféle verziói, illetve a keletlen tésztaszerű masszába csomagolt babpüré. Főételekben meg nagyjából ugyanazt láttuk mindenhol, amit máshol is, azaz soba, udon és egyéb tésztafajtákból készített levesek, sushik, sushimik, makik, illetve rengeteg fajta rántott tempura és marinált tengeri gyümölcs. Ami a habzsolás numeró kettő akadálya, hogy Japán drága ország, és így enni se eszünk azzal az esztelen vigyorral, mint mondjuk tettük azt DK-Ázsiában. Valószínűleg ugyanezt érezhette a tegnap este az a francia turistacsoport is, amely ott tolongott az árleszállított frissételek polcánál, diadalittas kurjongással emelve le a harminc százalékkal olcsóbb sushikat. Egyébként erre nem árt figyelni, a megrögzötten frissességmániás helyieknek több órás sushit már nehéz eladni, ezért estefele minden efféle frissárú megy a diszkontpolcba - és érkezünk mi, mintegy mellékesen, diadalittas kurjongásokkal!

Jaj a lányok, jaj a nők. A kiotói lányok szépek, de ez nem meglepő, mert a tokiói lányok is szépek, és a magoméi lányok is szépek, és a kanazawai lányok is szépek és így tovább. A legcsúnyábbra is maximum azt lehet mondani, hogy: nem szép. Aranyos a szendeségük, a tiszta bőrük, a csámpás lábfejük, a mandulaszemük, az azonnali mosolyuk, a zavarodott torpanásaik, az ártatlanságuk, a szemlesütéseik. A fekete térdzoknijaik, a csipkés ultramini-szoknyáik, az iskolásuniformisaik, a rövid farmergatyáik. Hogy néha - bocsánat, általában - négy számnál nagyobb cipőket hordanak, és mivel az hajlamos a leesésre, hajgumival fogják oda a bokájukhoz - ehh, hát senki se tökéletes!

Amire a képek világa nem képes. Így, utazásunk végén valószínűleg már ti is rájöttetek, hogy nem mi vagyunk a legjobb fotósok a világon. Amiket a blog melletti linkeken láthattok, turistafotók. Azért, mert turisták vagyunk, és főleg nézni jöttünk ide, nem fotózni. Természetesen mi is fejlődünk, és Lillus is megtanulta már, hogy a "mit kell megnyomni a gépen, hogy a kép mindig éles legyen?" típusú felvetések időtlenül viccesek. Ami a lényeg viszont, azt nem tudtuk átadni kellőképpen ezeken a fotókon - és szándékosan nem is fotosoppoltuk őket szarrá. Azt javasolnánk helyette, hogy ha lehet, gyertek el ti is Japánba, nézzétek meg személyesen ezt a stramm világot. 

Viszlát otthon, hétfőtől.

Nyolcadik nap: Kanazawa

2012.04.17. 01:45 - f&f

Az öregember a parkban, aki odalép hozzánk, üdvözöl bennünket Japánban, kezet nyújt, további jó utat kíván. Az okonomiyaki-készítő, aki lefotózza Lillát, miközben ő az okonomiyakit fotózza, közben kacarászik és kedvesen búcsúzik. A nő, aki - záróvonal ide vagy oda - lehúz a Hondájával, miközben az út szélén állunk Kashimóban egy térképpel a kezünkben, és elmagyarázza, merre találjuk az állomást, bár egy szót sem tud angolul, és utána még ő kér elnézést, mert úgy érzi, nem tudott annyira segíteni, amennyire szeretett volna. A minimum kilencvenéves öregúr Tokióban, aki elénk áll vigyorogva, micsoda csodálatos szellőnk van ma, nemdebár, rikoltja angolul, majd tovainteget. Az öltönyös az állomáson Toyamában, aki - amikor látja, hogy elveszlődtünk a csak japán nyelvű automatánál - megveszi nekünk a jegyeket, helyettünk is megszámolja a visszajárót, majd mélyeket hajlongva távozik, mintha nem ő tett volna nekünk szívességet.

Van még. A buszsofőr, aki leugrik a buszról, hogy megnézze nekünk, mikor jön a csatlakozásunk Gero háromszemélyes, miniatűr buszállomásán, ködös dombok közepette - majd integet utánunk, sőt a kamerának is bepózol egyet. A virágot ültető hölgy, aki fejjel lefele nézi meg a térképünket, de ő se tudja megmondani, hogy a jó utcában járunk-e a hostelünket keresve, ezért odakiáltja a szomszédot, majd betársul egy arra bicikliző leány is, de még mindig képtelenek belőni az utcát, amit keresünk, úgyhogy odahozzák a család férfiemberét is, aki végül telefonon hívja fel a hostelt, majd betuszkol bennünket az autóba, és odafuvaroz. A néni, aki - amikor látja, hogy a hirtelen eleredő eső ellen csak hirtelen bakugrásokkal tudunk védekezni - odajön hozzánk, és két méretes esernyőt nyom a kezünkbe.

A fentiek ami kis kedves hőseink, a japán nép jófejségét és segítőkészségét képviselő mintapéldányok. Szuvenírnek is kedves embereket szeretnénk hazavinni pöstfalva morózus környékére, hadd virágozzanak. Marad itt is belőle elég, néhol túl sok is, például azokon a helyeken, ahol a cseresznyevirágzás, a vasárnap, a kedvező időjárás és az ebédidőt megelőző sétáljunk-egyet-előtte-őrület kombinációjaként egyszerre egymilliárd kedvesen mosolygó és csivitelő helybélivel töltődnek fel a parkok, sétányok, kertek és egyébiránt minden, ami a térképeken az alapszínnél két fokkal zöldebben jelölődik. Mi például így jártunk Kanazawában, ahova pont vasárnap érkeztünk, ráadásul azzal az egy konkrét céllal, hogy megnézzük Japán egyik leghíresebb és többszáz éves kertjét, a Kenrokuent, azaz a Hat Fenségesség Helyszínét. Ebből származó javaslat, hogy ha bármilyen relaxációs jellegű közteret szeretnétek Japánban megnézni, akkor az semmiképpen se hétvégére essen, főleg ne efféle kiemelt florális-faunális esemény idején, mint a sakura. Vagy ha mégis, keljetek nagyon korán.

Kanazawa egyébként kedves város, némileg egészben hagyták a bombázások is, sőt van egy menő állomása is, ami előtt apró szökőkutacskákból íródik ki a pontos idő és a Welcome to Kanazawa felirat, de több mint egy napot nem is igazán érdemes erre szánni. Jó hely a restaurált kastély is, amit az elmúlt négyszáz évben fáradhatatlanul újjáépítettek, ahányszor csak leégett, és már ez a nem csökkenő lelkesedés is megérdemel egy köszönővizitet. Mi nagyon jót piknikeltünk a kastélyparkot körülvevő kis pázsitokon, a fűben fetrengve előre csomagolt nyershalas sushit és egyéb finomságokat pálcázva, és azt hisszük, így a kilencedik nap magasságáan az utolsó gasztrojellegű korlátok is lehulltak, mostantól már semmi nincs, amit ne tudnánk kellő elhatározással és lendülettel a szánkba venni és lenyelni.

Holnaptól pár napig Kyoto.

Hetedik nap: Takayama, Toyama

2012.04.15. 15:29 - f&f

Hajnalban újra eljött mögénk az eső - vicces, ahogy mindig kivárja, amíg letudjuk az adott vidékre betervezett kűrök nagy részét, és csak utána támad, udvariasan és lovagiasan, azaz ahogy Japánban módi. Nem tudom, hangsúlyoztuk-e eleget, hogy a japánok mennyire jófej népség, vagy csak magunknak mantrázzuk napok óta olvadozva, időnként Lillából egy-egy "óódeééédes" felkiáltást generálva srégvizávi? Következő bejegyzésben ezzel kezdünk majd!

Mindenesetre a hetedik napon - ahogy előre jeleztük - egy nem bejáratott csapáson indultunk neki Kiso állkapocsfeszítő szépségeinek. Ha valaki netán tényleg konkrétan érdekelne a dolog, jelezzük, hogy Magoméból Takayamába igenis el lehet jutni Gerón keresztül anélkül, hogy az ember felesleges hurkokat írjon le Nagoyában, ahogy azt nekünk folyton és fárasztóan sugallták. A célunk nem feltétlenül az internetes útleírásokból fájóan hiányzó információ pótlása volt, inkább az, hogy abból is lássunk valamit, amit az útikönyvek által nem feltétlenül bemutatott környékeken a helyiek csöndben a tatami alá söpörnek. Ezügyben gyorsvasutazás helyett inkább helyibuszoztunk egyet Nakatsugawába (fél órás átszállás), onnan átbuszoztunk Kashimóba (három perces transzfer), onnan Geróba, ahonnan szintén lett volna busz Takayamába (pedig ebben senki sem hitt), de mi inkább kiálltunk stoppolni, hogy aztán egy büszke Hondással viharozzunk be a tavaszi fesztivál, a matsuri kellős közepébe, magunk mögött hozva némi sötét fellegeket, amelyet miatt le is fújták a fesztivál kiemelt részeit. A túravariációnak több előnye volt: egyrészt időt takarítottunk meg, másrészt egész jelentős pénzt is (az expressz vasút borzasztóan drága), harmadrészt másképp sosem tapasztaltuk volna meg, milyen szociális élet zajlik a Kiso-völgyi kisvárosok közötti helyi buszokon, amint pityegve és búgva tekernek másfél méter széles utakon, kozmetikázott kisudvarok között. A negyedik kifejezett előny, hogy ami pénzt megtakarítunk utazáson, azt előzetes fogadalmunk alapján elesszük, és ez már önmagában benefit.

Stoppolni egyébként külön élmény, mert perverz élvezet elfigyelni, ahogy a helyiek ezt a számukra teljesen értelmezhetetlen és megfoghatatlan jelenséget kezelik. Ha valaki nem értené, hogy ez az ő szemükben miért fura, az nézzen rá Japán vasúti és busztérképére. Nakatsugawában a valamilyen okból szombat reggel fél nyolckor is nyitva levő turisztcenterben a kedves bácsinak például konkrétan képtelenek voltunk elmagyarázni, hogy mi stoppolni akarunk, és nem a buszt keressük, hanem a városkából kivezető főutat. Ide tartozik, hogy a buszt lehetetlen NEM megtalálni: valamilyen általunk át nem látott okból mindig ott van, amikor szeretnénk, hogy legyen, és általában arra is megy, amerre nekünk volna jó - ha meg nem, hát mi alkalmazkodunk hozzá, tehát valószínű, hogy a szimpátia kölcsönös.

Takayamában a matsurit, azaz tavaszi fesztivált céloztuk, ha valakit érdekel, az utánanézhet a neten, a lényeg, hogy a takayamaiak évente kétszer utcabállal követelik ki az istenektől a tőlük egyébként okkal és joggal elvárható méltányosságot, jó termést, egészséget és világbékét, és hogy ezt nyomatékosítsák, helyi kézművesek által épített és gazdagon díszített faoltárokat hordoznak körbe az utcákon immáron több száz éve. (A yatai, ahogy ők hívják, természetesen nem oltár, de maradjunk ennél az elnevezésnél, egyébként kinézetre egy katolikus gyóntatófülke, egy sufniban barkácsolt ajándékdoboz , egy frigyláda és egy vén hatosvillamos totális, bűvös és színes keveréke.) Yataiból 11 van, és noha az esőveszély miatt nem hozták ki őket az utcára, meg lehetett őket nézni a városban szétszórt, kizárólag nekik épített méretes tárolóházakban, ahol aztán a sodródó jónépet a japán legendáriumból jeleneteket mesélő marionettbábuk szórakoztatták halálra. És amikor egy ilyen ház előtt pont a Shakkyotai-bábu jelenetét nézte a konzervvé feltornyosult tömeg, és hirtelen eleredt az eső, láttunk valamit, ami teljesen igazolta a japánokról az elmúlt egy hét alatt kialakult képet. Itt-ott kinyíltak az esernyők, de ahogy nőtt a tömeg, az emberek egymás után csukták őket vissza - és hiába volt egyre erősebb és hidegebb az eső, inkább mindannyian áztak, mintsem zavarják a hátrább levők rálátását a műsorra.

Takayamából egy koraesti vonattal indultunk neki Toyamának, ami annyira nem turistalátványosság, hogy újra mi ketten voltunk a turizmus - és nemcsak a vonaton, hanem Toyamában is, ebben az északi kikötővárosban, ami leginkább a sushijáról nevezetes, bár mire felértünk, már sehol se találtunk nyitott éttermet, illetve egyet igen, de ott a jelenlétünktől annyira zavarba jöttek, hogy a pincérlány elegánsan végigvihogta a menülapot, amiből persze csak japán volt, ráadásul kajafotók se tarkították, úgyhogy a személyzet egyesült erővel sem tudta nekünk elmagyarázni, hogy pontosan mivel is tudnának bennünket megetetni, mi meg felületes módon inkább átugrottunk egy már Tokióban megismert kajáldatípusba, a Yoshinayába, mert - valakit szabadon idézve - a marhahúsos egytálétel gyömbérrel soha nem hazudik. Ez nem felületesség - egyszerűen csak igen éhesek voltunk már.

Szóval ilyenekről marad le az, aki csak az útikönyveket követi - meg persze az afféle felemelő látványról, amikor a helyi kisvonat egy smaragdszínű folyót követ két noname állomás között, olyan dombokkal tarkított vidékeken keresztül, ahol meg se lehet különböztetni a dombokra ragadt szürke hófoltokat a felhőfoltoktól. Ilyenkor jó az is, ha az ember egyedül utazik egy vonaton, és nem kell átadni a helyét - ami ilyen tempóban lenyomott fárasztó nap után még akkor is nehezére esne, ha a mellette álló háborús veterán látássérült apácának éppen elfolyna a magzatvize.

Befejezésül a napi haikunk:

Takayama
Legendás bábu,
ázott, ernyőtlen tömeg
kacag az égre.

Hatodik nap: Magome, Tsumago

2012.04.13. 15:19 - f&f

Ma majdnem Fukushimában aludtunk. Végül Nojiri lett belőle. Közvetlen veszélyben egyébként sem lettünk volna, előbbi és utóbbi egyaránt egy-egy lakosztálynév a Magome Chaya nevű minshukuban, a Kiso völgy egyik legszebb falvában, Magoméban. Egyébként szerintünk a legeslegszebb, de ezt tompíthatja az, hogy mindösszesen kettőt láttunk a tizenegyből. Busszal érkeztünk Kofuból ma reggel, de mivel ez igen isten háta mögötti hely, még gyalogolnunk kellett valamennyit a legközelebbi autópályától, ahova a busz pofátlanul váratlanul lőtt ki bennünket. Másfél kilométer hegynek fölfele gyaloglás után már csak nyolc kilométert kellett sétálni, hogy elérjük célpontunkat, a Tsumago nevű postavárost, de előtte a hátizsákoktól már Magoméban megszabadultunk, ami az útikönyvek szerint csupán egy tranzitvároska, a szépséges Tsumago felvezetője, de végül mindkettőnk szerény véleménye szerint minimum egyenértékű a mesterrel.

Akit a japán postavárosok történelme és jelentősége érdekel, az a megfelelő helyeken utánaolvashat, a lényeg annyi, hogy ezek képezték a négyszáz évvel ezelőtti birodalom gerincét, az akkori közlekedési és kommunikációs útvonalak legfőbb csomópontjait. A Tsumagóba vezető Nakasendo út például Kyotót kötötte össze Edóval (utóbbit most Tokió név alatt ismerik), ebből mára egy erdőn és dombgerinceken átívelő ösvényke maradt, a postavárosok viszont idővel bájos rezervátummá alakultak korhű faházakkal, kövezett utcácskákkal, hagyományos irányba csordogáló forrásokkal, bonsai-fákkal és a mindent behálózó időtlen zennel. Nálunk is vannak skanzenek, a sarokban vörös kordonnal leválasztott pókhálos rokkákkal, de bejövős, hogy ezek itt még mindig élő helyiségek. A napi turizmust birkatürelemmel kezelő lakosokkal, fafaragókkal, földművelőkkel és egyéb nipponcatan-telepesekkel egyetemben.

Turizmusra melegen ajánljuk, aki pedig nincs oda az ilyesmiért, az legalább ajánlja melegen tovább. Ha másért nem, a majdnem előforduló medvék kedvéért, amelyekkel ugyan nem találkoztunk, de az erdőben az ösvény mellett több helyen rézkolompos karók voltak az ösvény mellé szúrva, azzal a felirattal, hogy kondítsuk meg erősen, ha jön az állat - illetve, ha a kolomp mégse segít, hívjuk valamelyiket a három megadott, vélhetőleg emeltdíjas telefonszámból. Hogy az hol cseng ki, az rejtély maradt, talán az erdőben szívet melengető korhű mézeskalácsházban pár száz méterrel odébb, ahol zöldteával kínáltak bennünket is és a többi megfáradt vándort, és azt mondták, pihenjünk, amennyi jólesik a ház közepén kialakított, kellemesen füstölgő nyílt teamelegítő tűzhely körül, és így is tettünk.

A teáról most a víz, arról pedig az jutott hirtelen eszünkbe, hogy majdnem kivert bennünket, amikor este elénkpakolták a vacsorát a minshukuban, és kiderült, hogy azt nekünk mind meg köll enni. Édesre karamellizált barnásvörös, omlós pisztrángot. Tojáspudingot, amiről először azt hittük, desszert, de aztán csirkét és koktélrákot találtunk benne. Lóhús-szeletkéket nyersen, gyömbérrel - porhanyós volt, furcsa és bizonyára pozitív részeleme sok helyi hitnek és babonának. Tempurákat rákból, sütőtökből és valami brokkoliszerű zöldségből. Babos-gesztenyés szakéban főzött rizset, úgysmint kuriokowát. Egy jókora darab sóban sült, zamatos natúr halat. Két külön tál soba tésztalevest, egyiket hidegen, másikat forrón (előbbi wasabival dúsítva), algával és hagymával. Kis tűzhelyen előttünk párolt malachúst enyhén tejszínízű tofukockákkal, káposztával és üvegtésztával, és egy egész gombatenyészettel (ha jól tudjuk, itt nato név alatt futott, de még utánanézünk). Háromféle savanyított gyökeret és szószokat. Desszertnek pedig goheimochit, azaz édes-ragacsos rizsgombócokat szójaszószban, pálcikán triózva.

Röviden visszaugorva időben: hogy az estebédhez időben visszaérjünk, nem indultunk gyalog vissza Magoméba - ez hegynek fölfele két és fél óra lett volna - inkább kiálltunk stoppolni, arra bazírozva, hogy ha eddigi tapasztalataink nem csalnak, ezek a japánok túl jószívűek ahhoz, hogy otthagyjanak az út mellett - és igazunk volt. Nem egészen 25 másodperc várakozás után az a fiatal pár vett fel bennünket, akiket száz méterrel azelőtt előztünk meg, az autóút fele sietve. Cserébe megkértek, lefilmezhetnek-e bennünket, amint a hátsó ülésen vigyorgunk. Megengedtük.

Holnaptól: apa, kezdődik. Eddig könnyű dolgunk volt, mert nagyobbacska városok között utaztunk, megfelelő összeköttetésekkel. Kisóra viszont az a jellemző, hogy ami a google mapsen három körömfeketényi, könnyen átugorható távolságnak tűnik, arról a valóságban kiderül, hogy a két pont között beszólnak keresztbe a három kilométer magas Japán Alpok, amit csak furcsábbnál furcsább kapcsolódásokkal és váltásokkal lehet megkerülni. Holnap Takayamába akarunk eljutni - ha lehet, már délelőtt beesni az ország egyik legnépszerűbb vallási fesztiváljára - , és ez azt jelenti, hogy ehhez először le kell mennünk Nakatsugawába, onnan Kashimóba, majd Geróba, majd Takayamába - feltételezve, hogy mindenhol megtaláljuk és időben elérjük a kellő utaztatóeszközt. A helyiek, akiket ezügyben eddig megkérdeztünk, nem ezt az útvonalat ajánlják - valamiért folyton gyorsvonatokra akarnak feltenni bennünket, miközben nekünk szimpatikusabbak a zötykös kisteherautók - de majd holnap beszámolunk, hogy miként is ment a dolog.

Szerencsétekre ennél hosszabb már nem lesz ez a bejegyzés, elállt a könyökünk a hasonfekvéstől, hagyományos japán vendégházas szobánkban csak egy alacsony asztalka van, valamint tatamik a földön, kiegészítő bútordarabként pedig 1 db ablak alatt csordogáló patak, ami igen romantikus, de ha csőtörés volna, idegrohamot kapnánk tőle. Egyébként az április tizedikei bejegyzésünket a blog.hu szerint 1883 olvasója volt, nem értjük, miért, de ha valamelyikőtök titokban több mint másfél ezerszer töltötte le a blogunkat, az szóljon, mert szuvenír jár neki - például egy főtt tojás, amit itt minden boltban egyenként, pöpecre csomagolva árulnak.

Ui. "Minden helyszínről haiku" belterjes versenyünk mai győztese pedig:

Magome

Malomkerék ring,
repül a víz fölötte,
tudja hol áll meg.

Ötödik nap: Fuji haiku

2012.04.13. 15:14 - f&f

Magányos felhő
alatt tükröződő hegy
lám tovaúszik.

Ötödik nap: a Fuji környéke

2012.04.12. 14:44 - f&f

Tegnapi, azaz negyedik tokiói napunkon valami nyúlékony, árnyékos ázsiai esőszimuláció vert végig rajtunk, nem is az a hűtőfolyadékos fajta, hanem inkább az, amire az ember csak laposakat pislog, hogy ezt most akkor minek. Főleg, amikor mindez egy futurisztikus élménybe pakolva érkezik, Tokió felhőkarcolói között a magasvasúton Odaiba irányából, negyven méter magasan, elmosódott hőtömbök között suhangatva egy párás konzervodobozban, amit nem vezet senki, mert robotizálták nippon virtusból.

Aztán kiderült, hogy a felettünk álló mindenféle istenek ezt pont így tervezték, mert ma reggel egy aluszékony buszozás után arra ébredtünk a Kawaguchi-ko partján, hogy a vihar következményeként a Fuji tiszta fehér fejjel tekint le ránk, ami annyira ritka, hogy a kisvárosban nyitottak egy múzeumot, ami tiszta Fujiban nem részesülők csalódott turistáknak tárlatot mutat arról, hogy pontosan miről is maradtak le. És sejthető, hogy ebbe a múzeumba bérletet lehet váltani.

Ez az időjárási ablak pontosan hat órát tartott: japánország hófehér emlője előtte is, utána is felhőkbe burkolódzott, de mi a hasznos idő egészét megpróbáltuk azzal tölteni, hogy a tó körül bringázva fel-felbámultunk rá, meg a tetején ülő, velünk olyan kedves mindenféle istenekre. A JR állomás mellett bicikliket béreltünk, és előzetesen csak az öt tó egyikét, a Kawaguchi-kót terveztük körbejárni, de hajtott bennünket a nap melege, mint a napelemes nyuszit, végül bevállaltuk Sai-ko tavát is - és ezt másoknak is javasoljuk, ha netán ezt a programpontot beillesztenék egy japán túrába.

Az efféle spontán melléruccanásoknak mindig megvan a hozzáadott értéke, a Sai-ko partján kicsit obskurus, kicsit kedves, kis japán babákkal telepakolt, félhomályos fogadót találtunk, ahol egy egészen öreg nénikétől én jeges kávét, Lilla japán szilvateát kért, és akkor még nem is sejtette, hogy mibe mászott bele, csak később, miközben a tatamin térdelve majdnem beleesett a saját elkerekedett szemébe. Ezt szerintem véletlenül megsózták, nem édesítették, véleményeztem én, de Lilla szerint inkább mosogatóvízből készült, mert még érződött rajta kissé a bikarbóna. Aztán megbeszéltük, hogy amíg én szóval tartom a nénit, addig Lilla kioson a bringákhoz, és elönti a teát, de ezt végül nem merte megtenni, így inkább felöntötte vízzel és mézzel, hátha az segít, de az csak rontott rajta, aztán meg aggódni kezdtünk, hogy mit fog gondolni a néni, ha nem isszuk meg, aztán Lilla tovább töltötte vízzel, de rájött, hogy az csak még rosszabb, mert még az se látszik, hogy legalább egy részét valóban megittuk. Végül majdnem ráöntöttük egy magnóliára, de féltünk, hogy lekókad vagy valami, ezért inkább mégis ottfelejtettük és kiviharzottunk, és nagy zavarunkban átvágtunk a bringával valakinek az elhagyatott kertjén, még át is emeltük a cangát a kerítésen.

(Juteszünkbe, a fogadóban végig csilingelt a háttérben valami zenedoboz, de már megszoktuk, hogy itt minden csilingel, Kawaguchi városának minden jelzőlámpája énekelt, némelyik minden piroson, némelyik minden zöldön, nem tudjuk, hogy bírják, mi karácsonykor is csak két napig kell elviseljük, mégis maradandóan károsít.)

Szóval jó nap volt, néztük a Fuji tükröződését a tavakban, miközben panírozott halat ettünk pálcikával, szójával és muslincákkal, hétre sütött a nap, és mi magunk is lepanírozódtunk kellőképpen. Mire beszürkült, visszaértünk a vasútállomásra, mert azt már kitapasztaltuk, hogy ott érdemes forgolódni, ha az ember járműre vadászik valamelyik neki tetsző irányba. Mi már rájöttünk, hol kell keresni a buszokat: a vonatállomáson. A japán vasúti társaság (JR) ugyanis a vonatokon kívül buszokat is üzemeltet, és mindig a város fő pályaudvara a kiindulópont. Jó ez fogódzónak olyankor, amikor az embernek minden ismeretlen. Estére meg is érkeztünk Kofuba, ebbe az útikönyvünk által meg se említett outpostba, ami nekünk csak ugrópont: megalvás után holnap hajnalban továbbmegyünk Magome irányába - egy busszal, amit itt a kofui állomáson vadásztunk le, egy kedves fickó segítségével, aki iPhone-re telepített japán-angol fordítóprogramot használva segített nekünk megtalálni, amit kerestünk. Szóval mára ennyi, képeket még töltünk, aztán alszunk, távoli háttérben a felhőpárnákba bújt, Fuji gyártmányú heggyel.

(Fotók baloldalt fent. A régebbi Tokió, JP könyvtárban is van pár friss.)

Negyedik nap: Tokió haiku

2012.04.12. 14:41 - f&f

Betonnal szétvarrt
és fénnyel festett tömeg
közepén rizzsel.

Második, harmadik nap: Tokió 2.

2012.04.10. 16:35 - f&f

A könnyebb olvashatóság kedvéért - és nem utolsósorban azért, mert három tokiói nap után az információs túltelítettség jeleit kezdjük magunkon tapasztalni, amelyek közül az volt az első, hogy a főpályaudvaron ma délben adott pillanatban nyolc teljes percre kikapcsolt az agyunk és Lilla a kezében szorongatott szórólapon akarta megkeresni a You are here! (Ön itt áll!) pontocskát - szóval főleg a ti, de inkább a mi kedvünkért az elmúlt két nap eseményeit címszavakban fogjuk felnyomni, nem feltétlenül ábécésorrendben. A továbbiakban is maradunk a szubjektív, élmény-alapú megközelítésnél, a tényeket megtaláljátok máshol  :)

Tokyo overview. Egy picit New York (stílusérzékben), egy picit Hong-Kong (neon, prüttyögés és szignál-addikcióban), egy picit Szingapúr (a kínos tisztaságban) és egy picit Bangkok üzleti negyede (a felhőkarcolók között kanyargó magasvasutakban), de alapjáraton saját brend, és a fentikhez viszonyítva mindenből hatszoros szorzóval. 
 
Cseresznyevirágzás. Megnéztük a virágzó cseresznyefákat az Ueno parkban egy népünnepélyen, ahol földre terített kék viaszonvászonszerű terítőkön öregek és fiatalok rizses hústálakat zabáltak az ünnepre, a megújulásra és a többiekre való tekintettel. Megnéztük Tsukishimában, a vízparton, ahol kedélyes helyiekkel vitattuk meg az örök szépség... uhm, szépségét. Megnéztük a Shinjuku Gyoen parkban, ahol szépen le is taglózott bennünket, és több órán keresztül bámultuk hanyatt fekve. És megnéztük egyenként az összeset a városban is, mert időnként fel-felbukkannak sarkokon, tereken, utcákon. Kínosan ügyelnünk se kellett, hogy minden fotónkon legyen a sarokban egy fehér vagy rózsaszín cseresznyefa: ott volt mindig magától. 
 
Korrektség. A japánok elviselhetetlenül korrektek. Rossz jegyet vásárolsz az első két-három napban áttekinthetetlen tömegközlekedési rendszeren: szó nélkül visszaveszik a jegyet, ha mégse az kellett, és adják a zsét. Csak sört ittál, nem ettél, mondod az étteremben, és udvariasan eltüntetik a számládról a terítésért felszámolt díjat, mintha ott se. És egy háromezer jenes tételnél véletlenül otthagysz ötvenet a kasszánál: rohanva hozzák utánad, sőt cukorkát is kapsz mellé, mert talán elnézést akarnak kérni. Második nap már a hotelszobában hagytuk a laptopot is. Igaz, rátettem a koszos zoknimat, hogy a személyzet még véletlenül se essen kísértésbe.
 
A fogyasztói társadalom. A bevásárlás itt népsport, bár nem látunk bele, hogy ezen kívül mivel mulatják az időt a mindennapi japán fiatalok. Bárhova megyünk, ott stílusparádéznak zombisan a legforgalmasabb helyeken, ott lógnak a menő boltok környékén díszes, finomra hangolt szabású csúcsmárkákban, zajos és udvariasan közönyös baráti társaságok formájában - szóval gyanítjuk, hogy nagyjából ez tölti ki az idejüket. Ha valaki valódi fogyasztói társadalmat akar látni, ide jöjjön. Mi csak alattomos amatőrök vagyunk ezen a területen. 
 
Az a bizonyos nyomógombos kajálda, amit mindig másképp hívnak. Ez a kedvencünk. Átlagos büfé, látványkonyhával, körben vékony pult, ott ülnek mind, kedélyesen szürcsölve a mizót. Mielőtt bemennél, oda kell menned egy géphez, ami első ránézésre a paksi kettes blokk irányítópanelének tűnik. Étek neve japánul (jobb esetben körömnyi kajafotók mellette), egy háromjegyű szám, illetve az ár. Benyomod a gombokból azt, ami neked tetszik, majd beadagolod a nyíláson a pénzt és kinyomja a kezedbe a rendelőcetlit. Odabent már nem is foglalkoznak pénzzel, hozzák, amit nyomtál. Jutányos árú helyek és mindig kapunk valamit, amire nem is számítottunk. Általában ez is a cél: hogy az összetevőkből legalább egyet ne ismerjünk, vagy, ha lehet, egyiket sem. De van, ami felismerhető. A pink apróra darabolt gyömbér például zseniális, és annyit eszel belőle, amennyi fér, vagy nem fáj. 
 
Okonomiyaki and Co. Nem az útikönyv, hanem egy internetes tipp alapján indultunk Tsukishima városrészbe kajavadászatra: és tényleg, az egyik utca tele van kedves, 3-4 asztalos éttermekkel, ahol az asztallapokba sütőlapot építettek, hogy a vendég maga sütögethesse a vacsoráját. Nem akárhogy, hanem hagyományos rendben, ahogyan az okonomiyaki és a monjayaki receptje megkívánja. Ettünk friss gombával, rákkal, zöldségekkel készített okonomiyaki-t, amit egy híg papalcsintatészta-szerű lisztes-tojásos löttyel sűrítenek, aztán pedig jól megsütnek vaslapon, majd lenyomattuk egy kis hagymás-bambuszrügyes marhanyelvvel. Nyámm. 
 
Shibuja, Shinjuku, Ginza. Tokiónak több központja van, és pazarkodásban  versenyezve egyik éppen sokkal fontosabb, mint a többi - vélhetőleg aszerint, hogy a vásárlásra ingerelhető huszonévesek éppen melyiket tartják menőbbnek. Fényárfaktorban, méretes gyalogátkelőhelyekben, és hirtelen, a derült égből keresztülsüvítő magasvasutakban viszont egyformán osztoznak. Nekünk, villodzó fényekből könnyen elbóduló turistáknak mindegyik bejött, Shibuja méltán világhíres gyalogátkelőhelyétől kezdve - amely egy emeleti Starbucksból nézve olyan volumenűnek tűnt, mint Eger csatája, ahogy harsány meneteléssel egymásnak feszült egyszerre többezer ember a felcsíkozott utcafronton - Shinjuku sokszögletű és lármás terein keresztül Ginza finnyásan észbontó lüktetésével bezárólag. A többit ki is hagytuk.
 
A múlt jelei. Tokió új város. Kevesebb mint száz éve egyszer alulról, rá húsz évre pedig felülről darálódott porrá és hamuvá, ezért nem meglepő, hogy pár ismeretlen kegyből megmaradt építményen kívül a városban nem sokat láttunk, ami a múltat idézné - ami feszengősen furcsa is lehetne egy olyan kultúrának, ami ilyen  romantikusan szereti a múltját, mint Japán, valamiért mégsem az. Asakusa népszerű múltidéző látványossága, a feltételezések szerint i.sz. hetedik század körülre datálható Senso-Ji szentély és a fotogén Ötemeletes Pagoda sugall ugyan némi magasztos szagokat, de sajnos még az előbbit is az ötvenes években építették, mert az eredetit tarkón lőtték a háborúban. (Amitől eszünkbe jutott Vietnám és a lefitymált, poros Hue, azokkal a gyönyörű, mégis teljesen elhanyagolt császári építményekkel.) Szóval Tokió új - de csak részenként vadonatúj, az infrastruktúrán már meglátszik az utolsó húsz év gazdasági válsága, a Shinjuku állomás körülölelő fémdzsungel oldalán kicsit már szürkére porolódott a nyolcvanas évekbeli fémfesték.
 
Prüttyögés. A japánok imádnak mindent, ami prüttyög, kattyog, csicsereg, vagy egyéb természetellenes és vidám hangot ad ki. Ezzel jóval a mi tűréshatárunk fölött vannak, ez már abból is kiderült, hogy mindössze két percet bírtunk csak ki az egyik pachinkóban, a japán gémcenterben, ahol öltönyös férfiemberek órákon keresztül bámulnak egy óriási, flippergépbe ágyazott képernyőt, miközben apró fémgolyókat tologatnak ide-oda, és hallgatják a gépek süketítő zsivaját. Pittyognak a hangszórók, a metróállomásokon csicseregnek a szignálok, pipp-pippelnek az automaták, és madárszerűen csivitelnek a gyalogátkelőhelyek is, utóbbiak közül többet már kívülről tudunk fütyörészni, amivel néha meg is tévesztjük a járdán várakozókat. Imádnivaló! Ha valaki unja a szürke, csöndes hétköznapjait, AZONNAL jöjjön utánunk. A Horidome hotelben vagyunk, van még hely matracnak a hotelszobában, és méretes a kádunk is.
(Új fotók a Tokió, JP linken baloldalt.)
 

Első nap: Tokió

2012.04.09. 02:53 - f&f

Kelj fel, és írj! sugallja Lilla a Horidome villa miniatűr és vajsárga szobájában hajnali hatkor, és ez inkább egy késői, mint korai noszogatás, a biológiai óránk szerint ugyanis még mindig tegnap este van, és ez újra egy kivételes lehetőség arra, hogy egy olyan napról írjunk blogot, ami folyton kilenc órával halad előttünk.
Konkrétan első tokiói napunkról. Japán furcsa, írja saját blogján Lilla volt iskolatársa, Lehel, aki valamilyen okból kifolyólag pont most és pont a világ ezen részén utazgat, de mindenhova másfél nappal korábban érkezik, bár a tegnap este pont egyszerre voltunk a Takeshima Dori keleti végénél levő miniétteremben, ahol kiváló, de műfajilag beazonosíthatatlan levest adtak a polipdarabkák mellé - sőt kettőt is kap az ember, ha óvatlanul térdig belekönyököl, mint én tettem.

Japán így első benyomásra annyiban furcsa, hogy: aranyos. Mármint emberileg. Kicsit tüsténkedő, mint a hivatalnok, aki a reptéren az útlevélellenőrzésre váró és értetlenül lazáskodó turistákat szabályos rendbe taszigálta a váróvonal előtt. Kicsit visszafogott, mint a a rendőr, akit a metrónál szólítottunk le, amikor már végképp elvesztettük a fonalat, és nem tudtuk belőni, hol vagyunk - de látszólag ő se tudta, hova tegyen bennünket. Kicsit gyermekded, mint a huszonharmicasok, akik zselézett hajjal és szögesdzsekiben korai Elvis-imperszonátorként tviszteltek a Yoyogi parkban. De alapjáraton: a tokióiak - eddigi felületes benyomásunk alapján - sokkal szociábilisabbak, mint azt mi európaiként a folyton saját kardjukba dőlő, szürke öltönyben mereven izzadó, hűvösen távolságtartó japánok formájában elképzeltük. Az Ueno-parki hanami, azaz a cseresznyevirágzást leső ünnepélyen konkrétan úgy éreztünk magunkat nem sokkal a városba érkezés után - még csomagokkal együtt - mintha valami pálinkába áztatott, röhincsélő észak-erdélyi esküvőn lennénk, ahol mindenki a menyasszonyt keresi, miközben le se szarja, hogy nem találja. 

(Egyébként a cseresznyefák gyönyörűek.)

A Kinsei Express másfél órát hozott bennünket befele az Ueno parkig, ami némi képet adott arra, hogy mekkora is Tokió valójában - azon az amúgy is négy budapestnyi, turistatérképeken ábrázolt területen KÍVÜL, amit mi magunknak megnézésre betábláztunk. Ráadásul igen sűrű, de nem a szó negatív, fojtogató értelmében - mi inkább nagyon emberléptékűnek láttuk: maximum kétemeletes apró házacskák terasszal, apró zöld udvarral, alaposan körbedizájnolt fácskákkal, miniatűr Toyotákkal és szűk, tiszta utcácskákkal. Lillának az emelt vágányon suhanva és onnan lenézve az egész nagggyon legósnak tűnt - és ezen a megállapításon az sem ront, hogy Lilla értékítéletét épp abban a pillanatban turbózta fel az, hogy körbenézett a kocsiban, és a maga 164 centijével ő volt a legmagasabb.

Tájékozódni nehéz, mert nincs térképünk, és terveinkkel ellentétben a reptéren se szereztünk. Reménykedtünk abban, hogy több helyen lesz wifi, és akkor telefonos segtséget tudunk néhol kérni a map.google-től, de ez sajnos nincs így. Az útikönyvek szerint a sarkokon posztoló udvarias rendőröktől lehet irányadást kérni, de eddigi tapasztalatunk az, hogy angolul nem tudnak, és egyébként is roppant szórakozottak. Ha véletlenül mégis sikerül valakit angolra bírni, akkor a választ dekódolni kell, mert az angol szavakat is japánul mondják, mint mi tettük azt anno, gyerekkorunk rejtjelező madárbeszélgetéseiben - a vágányszám, a "track number" az ő szájukból például "tarakanamba". (Ezen csak Lilla tett túl, amikor több órás intenzív útikönyvolvasás és japán szómagolás után hozzámfordult, és azt mondá ártatlanul: egy golyóstollal betakaritakakázta nekünk a fontosabb helyeket.)
Úgyhogy egyedüli fegyverként a sűrű metrókijáratok környékén felállított térképtáblákból irányolódunk pontról pontra, különös figyelemmel arra, hogy a turisták megtévesztésére a térképek úgy vannak összeállítva, hogy a Fent az nem mindig, vagy csak ritkán Észak - ami miatt kétszer is körbe-körbe jártunk adott környékeket és állomásokat. De belefért! A csomagjaink szerencsére most is kicsik - kézicsomaggal jöttünk, és erre annyira büszke vagyok, hogy minden egyes alkalommal el fogom sütni -, de annak a fele is laptop, fényképezőgép, telefonok és töltők - az egy napra eső alsóneműk és elektronikai célszerszámok aránya nagyjából megegyezik, és így okés.

Egyébként is most kivételesen több napot leszünk egy hotelben, és mindent itt tudunk hagyni elmászkálás előtt. A hotel korrekt, és természetesen fűtött a vécécsészéje, és automatikusan nyomul a bidé, langyos vízsugárral, ami bennünket minden egyes alkalommal óhatatlanul kuncogásra ingerel. Megyek is, kipróbálom újra.

Ui. Fotók baloldalt fenn.

Huszonegyedik, -kettedik, -harmadik es negyedik nap: Hong Kong

2011.03.26. 14:15 - f&f

Szoval Hong Kong. Haromszaz meteres felhokarcolok es kinaibufe-szagu utcacskak. Ketszaz negyzetmeteres fenyreklamok es rozsdallo, leharcolt legkondicionalo kulteri egysegek negyvenemeletes, pengevekony lakohazak oldalain. Ket egymas melletti boltban ugyanaz a Prada taska, de az egyik 17 ezer hongkongi dollar, a masik szazotven. (A kettobol az egyik hamisitvany.) Kizarolag szazezer dollar folotti luxusautok es enyhe mocsarszag a stegek kornyeken. A vilag legszebb obol-panoramaja es a vizet komotosan lefetyelo, hiperolcso kompok. Szoval Manhattan, de nagyban: a mindenre kepes nagyvaros es a luxus kedves jatszotere.

Erre a kettossegre mar megerkezesunk estejen radobbenunk, amikor a Nathan Road-rol, ami mellett a Times Square csupan egy dunantuli mezovaros alulvilagitott kulturhaz-udvaranak tunik, tizenvalahany lepessel kerultuk be egy olyen epuletbe, aminek az eloteren es kesobb a lepcsohazan csak megilletodotten vihogni tudtunk, felrenyelesre mar nincs eleg levegonk. Nem mertuk lefotozni – a D90 vegulis egy erzekeny, esztetikai joerzessel megaldott, erzelemdus gep.

Motelegyuttesunk, a Chungking Mansion ugy fekszik az ot korulvevo, csillogo felhokarcolok kozott, mint vizihulla a nyilvanos konyvtarban. Ebben a varosban ugyanis, ahol egy minimalis alapteruletu, egy kulvarosi lakohaz huszadik emeleten elfekvo apartman egymillio dollarnal kezdodik, csak ugy lehetett megoldani a gazdasagos vendeglatast, hogy fogtak egy kiherelt – fogalmazzunk finoman: felujitasra varo, kereskedelmi tevekenysegre nem alkalmas – tizenot emeletes epuletet, belekoltoztettek 80-100, egyenkent 10-15 szobat kezelo motelt, es az egesz reszketeg, malladozo epuletegyuttest utjara engedtek a nemzetkozi turizmus azurkek, de haborgo vizein. Ugy erezzuk, a lizing-kapcsolat egyetlen kovetelmenye az lehetett, hogy a motelnek nagyon hulye legyen a neve - a mienk Fortunate Cheap Guesthouse.

A neten a hong kong-i szallasokra mar otthon rakerestunk, es mar akkor egyertelmu volt, hogy ebben a varosban haromszor annyiert fogunk negyedolyan jot kapni, mint a bahamaktol mongoliaig barmit. Az elso ejszakan az a remalmunk volt, hogy ebben az epuletben lakunk, es eppen almodunk – pedig mi hosszas harccal megszereztuk az egyik ablakos szobat, amit nagyvonaluan korponaromasnak is nevezunk egymas kozott, megnyugtatasul. Ha erre jartok, kerjetek a Fortunate motel 15-os szobajat.

Hong Kong ugyanakkor valoszinuleg a legizgalmasabb varos, amiben valaha is jartunk. Szep, embertelen, es termeszetfelettien nem evilagi. Az uzleti negyede egyetlen osszefuggo felhokarcolo-promenad, hivalkodo es incselkedo neonborbe boritva. Erdekesseg, hogy a tornyokba barmikor be lehet menni – velhetoleg csak azert, mert ezek igazabol nem is igazi eloterek, hanem inkabb kozlekedesi csomopontok, ahol az ember ket luxusbolt es capa-etterem kozott athaladva rafordulhat a kovetkezo gyalogoshidra. A varost ugyanis atszelik a formara egy meretes Bergmann-cso es a velencei sohajhidak zabigyerekeire emlekezteto zart hidak: ezek egy utcak folott keresztezodo atjarok lehetove teszik, hogy az aldott turista akar orakon keresztul gyalogoljon valamelyik tetszoleges iranyba, uzletkozpontbol felhokarcoloba es etterembol teniszpalyakra anelkul, hogy akar csak egyszer is le kelljen mennie az utcaszintre. Ami reszben ertheto, a Hong Kong-i utcak ugyanis (legalabbis a foutak) egyaltalan nem gyalogosbaratok: nagyreszukon meg atkelo sincs, a legtobb, amit az ember tehet, hogy a mindent beborito, egymas mogott tulkolo piros Toyota Camry taxik tetejen vegigugralva, a felbukkano emeletes villamosokat kikerulve atmaszhat az utca egyik oldalan levo Hermes boltbol a masik oldalon levo Gucci boltsorba. De azt minek, ha az ember ugyis Diesel-markahu?

Mert itt minden emeletes. Az epuletek meg hagyjan, de a villamosok, az alul- es feluljarok, sot a Hong Kong fole magasodo Victoria hegycsucs is az. A hegy masodik emeletenek azt a 300 meternyi reszt neveznenk, amit teljesen feleslegesen masztunk meg, panoramas kilatas remenyeben, a suta turistakon rohincselve, akik learadtak mogulunk. (Nekik volt igazuk, mert a hegy tetejen nem volt magasabb panorama. Borzalmasan faraszto okosabbnak lenni a bejaratott tomegturizmusnal!) De legalabb belekostoltunk a helyi dzsungelbe, mert a sziget nagyresze, a latszattal ellentetben, surun benott zoldterulet. A varos maga is - a hihetetlen nepsuruseg es alapterulet-ar ellenere - nagyon sok szep parkot taplal onnon testebol (hogy ezt most itt milyen szepen mondtuk!), sot a folyamatban levo, harmadik fazisu “reclamation” programjuk szerint, aminek kereten belul, mivel mashova terjeszkedni nem tudnak, hatalmas darabokat harapnak bele a tengerbe, es mesterseges felszigetekkel egeszitik ki a varost – szoval az eppen aktualis foldfoglalo programjuk szerint a mesterseges teruleteken egy ideig nem tornyok fognak epulni, hanem parkok. Es persze szokokutak, amibol pedig jelenleg is tultenges van per fo, ahogy mi szamoltuk, a szinte a tornyok tovebo fakado, teskosbekas-aranyhalas exotikus mesterseges tavacskak menten romantikusan andalogva estenkent.

Kozben bejott egy macska a Chungking netszobajaba. Ha mi talaltuk volna ki, akkor rossz poen lenne azt mondani, hogy bejott megnezni a gepekbol kilogo egereket. Mert eppen azt tette. Igazi azsiai macska, kisse vagott szemekkel, apro termettel - es ha most megszolalna, biztos eladna nekunk valamit.

Rovid, es a macskahoz nem nagyon kotheto kiterovel: a Hong Kong-i kaja egyelore nem olyan jo, mint amivel vietnamban kenyeztettuk magunkat. A letisztult vietnami etkekkel szemben ugyanis itt visszakoszon az otthoni kinaibufekben megismert kinai trutymosag: a delebbre megszeretett teszta+frisszoldsegek+hus+chilli+citrom kombok helyett itt olyan szoszokkal ontenek le mindent, mint peldaul a mai vacsorankon latott citromsarga, vanilia-izu gombaszosz. Maga a kaja nem draga, kabe pesti szintu, de mi visszasirjuk az egyszeruseget. A helyi expressz-jellegu ettermek pedig kulon tema, egyszerre erezzuk magunkat labirintusban, kifozdeben, es egy kozelharccal dusitott rugby-meccsen. Jot kajalni itt is az uzleti negyeden kivul, a sokkal emberleptekubb "kulvarosban" lehet, ahol egymas sarkaban loholnak a nekunk sajnos sokszor ertelmezhetetlen kinai reklamtablas helyi etkezdek, ahol ujfent point-and-shoot rendszerrel tudunk csak kajalni, de legalabb nem az uzleti negyed hivalkodo ennivaloit, hanem alapos, joizu adagokat, amiket sokszor kedves helyiek hoznak oda az asztalunkhoz, mert az eppen elkeszitett kaja nevet csak kinaiul kialtjak ki a konyhabol, es ezt a nyelvet mi igy, haromnapnyi megfeszitett gyakorlas utan sem teljesen ertjuk.

Nagyon sok mindent lehetne meg irni errol a varosrol, de igy ejfeltajban meg a legkitartobb jelenkori elmenyek is elmennek aludni. Velhetoleg majd szemelyesen folytatjuk a beszamolot, ha valakit erdekel. Holnap este ugyanis repulore szallunk, es

Helsinki rovid erintesevel huzamosabb idore ujra beugrunk Budapest szep, kuckositott varosaba.

Viszlat egy pohar bor mellett.

Helyzetjelentes

2011.03.26. 04:49 - f&f

Kapjuk a kedves leveleket aggodas-ugyben, ezert jeleznenk: szerencsesen elkerultuk egymast mindenfele termeszeti katasztrofaval. A japan foldrengeskor meg melyen delen voltunk, es mire a mozgas benezett Vietnamba, mi mar atrepultunk eszakra, Hong Kong-ba, es azota is itt.

Itt minden tul gyorsan porog, mert ez mar csak egy ilyen varos, de hamarosan jegyezzuk az ide vonatkozo bejegyzest is, bar lehet, hogy mi hamarabb hazaerunk, mint a vilaghalo vege.

Koszonjuk az aranyos aggodalmakat :)

Tizenkilencedik es huszadik nap: Hanoi

2011.03.24. 14:59 - f&f

Hanoi szep varos, vietnami viszonylatban mindenkepp. Es mar elso latasra sokkal kiismerhetobb, mint ez a billentyuzet, amirol ezt a bejegyzest irjuk, es amin nemcsak a billentyuzetkiosztas azsiai, hanem a billentyufeliratok is, tehat erzesbol gepelunk, a space-billentyutol szamitott megszokott ujjtavolsagok beidegzodesere alapozva.

Nem is fogjuk hosszura nyujtani ezt a bejegyzest. Mint ahogy Hanoit se huztuk hosszura, jol behataroltuk elozoleg, hogy masfel-ket nap osszesen eleg lesz belole. Hanoi az elso percben belemaszik az ember fulebe, szajaba, fejebe, ott zakatol legbelul, szuk utcaival Vietnam lenyeget visszhangozva napestig, a selypito motorokat, az araszolo taxik tulkoleset, az utcai banan- es Ho Chi Min-polo arus kedves nyavogasat. Probaltuk osszhasonlitani Hanoi-t Saigonnal, de nem nagyon ment: elobbi valamivel hivatalosabb es pokhendibb varos, olyan varosreszekkel, amelyek barmely europai varosresznek elmentek volna, mig utobbibol nem lehetett kilugozni azt a finom kis budos, larmas, szeretnivalo deliesseget. Ha a vietnami specifikumokat leradizorruk, Hanoi regi varosresze kifejezetten europai a vietnami sulycsoportban szabalyosnak tekintheto hazsoraival, lombos-arnyekos fasoraival, szuk es kanyargos utcaival.

Hanoi ugyanakkor, vietnami kvintesszenciakent, a masolat vilaga. Vietnamban megszoktuk, hogy mindent mindenfele skrupulus nelkul lemasolnak, sikeres hotelnevet, felkapott polodizajnt, szomszed motorjanak matricadisziteset, turistaktol ellesett grimaszokat. Vietnam nem az a minosegi szuvenir-orszag: deltol eszakig ugyanazokat az ajandekokat talalni, mert itt meg a sajat szuvenirjeiket is egymasrol masoljak, aztan a masolatrol csinalnak tovabbi masolatokat, mert ami egyszer bevalt, az rossz nem lehet.

Vietnamban minosegi szuvenireket csak kinai boltokban talatunk, de kinai szuvenireket azert megiscsak inkabb Kinaban kellene vasarolni. De ha az ember nem feltetlenul a muveszi eredetisegre vagy minosegre hajt, kivalo RayBan napszemuveg masolatot lehet vasarolni kivalo Prada napszemuvegtokban, de ha kell, akkor Prada napszemuveget is talalni RayBan tokban, izles szerint. Vietnamban haromezer forintert masolnak Crumpler taskat, ami a valo vilagban ennek tizszerese. Vietnamban az elso igazan sikeresse valt utazasi irodat, a Sinh Cafe tours-t olyan sikerrel masoltak le azonnal, hogy ottjartunkban Hanoiban kizarolag Sinh Cafe tours irodakkal tallakoztunk. Volt ugy, hogy ketto allt egymas mellett, ugyanazzal a cegerrel, ugyanazzal a (statisztikailag minimum 50 szazalekban hamis) felirattal, hogy marpedig ok, es csakis ok az eredeti Sinh Cafe.

Az egyetlen, amibol Vietnamban csak egyetlen egyet talaltunk, az szeretett apjanak, a nemzeti hos Ho Chi Minnek egyetlen szal Hanoi-i mauzoleuma. Ahova csak ugy engedtek be, hogy kikotottek: az emlekhely teruleten kezunket a zsebunkbe dugni tilos. Ez a velhetoleg oszinte tisztelet azonban nem zarta ki, hogy a mauzoleum mellett Ho Chu Min arcaval diszitett egydollaros polokat aruljanak, kozvetlenul balrol, a Good Morning Vietnam-os polok es a Hanoi Beer polok kozott. Isten halott, es ott fekszik bebalzsamozva, de az uzlet, az megis uzlet!

Amikor 23-as hajnalban Hanoibol, ahol az utcak annyira egymas masolatai, hogy naponta tobbszor is eltevedtunk, hogy most akkor keletnek-e vagy inkabb jobbra, szoval amikor hajnalban elhagytuk ezt a replikatorvarost, a repterre vivo kisbusz-allomason a kisbuszt nem is talaltuk, csak egy masolatat. De mivel ugyanazt a szolgaltatast nyujtotta ugyanannyiert, vallat vonva elfogadtuk ujfent. Mert harom het kelett hozza, hogy megszokjuk es elfogadjuk: itt a masolas nem hamisitas, nem lopas. hanem SOKSZOROZAS. Kulturalis elethosszabbitas. Perpetualas. Tuleles. Es ebben ki talal kivetnivalot?

Vietnambol ennyit.

Tizenhatodik, - hetedik és -nyolcadik nap: Cai Dai beach, Hoi An

2011.03.21. 14:25 - f&f

Nihil homokozás, az folyik harmadik napja Hoi An-ban, a személyre szabott egyenszabóságok, a féldinnyeméretű mangók, a lampionövezte sikátorok, a köztéri hangszórókból andalodó claydermannpianínózás és a szemünk előtt ehetőre fejenvert tengeri állatok univerzumában. Harmadik napja minden reggel felkelünk a fényekre, biciklit bérelünk a legelső helyen, ahol lehet (200 forintos tétel egy napra), bevásárolunk kekszből, gyümölcsből és palackozott vízből (mindenestől 4-500 forintos tétel), és kitekerünk a tengerpartra lustálkodás közben semmit tenni (a Dél-Kínai tenger kivételesen ingyenes.) Később  hátrahagyjuk a cuccainkat, és bevonulunk valamelyik árnyas homokparti étterembe rossz angolsággal megírt menükből kiválasztani a tengeri herkentyűk istenének ajánlott aznapi áldozatunkat, és uszkve ennyi a nap.

Végülis ez volt a tervünk vietnámi zárásképpen. Mert a nap az ne szemerkéljen, kérem, hanem süssön oda az embernek! Úgyhogy északról lefele vidoran figyeltük el, amint kilométerenként naposodik a táj, húsz kilométerenként került le rólunk egy-egy réteg abból a (hiányos) gardróbból, amit az északi tájfun erőszakolt ránk. Hué-Hoi An mobilsztriptíz volt a javából. Felforrósodott hevületünket még az se hűtötte le, hogy Hoi An valamiféle fesztiválra készülve háromszoros szobaárakkal várt reánk - mert ugye a vietnámi rendszerben, amiben SEMMINEK sincs előre megszabott ára, a címkék aszerint nőnek vagy csökkennek, hogy mekkora rá a piaci igény. Kiegyensúlyozott, egészséges, kommunista rendszerű, liberális szabadpiac ez, ahol nem átallnak, ha igény mutatkozik rá, harminc dollárt elkérni egy hotelszobáért, ami errefele egy kisebbfajta vidéki életjáradék, úgyhogy természetesen nem voltunk hajlandóak kifizetni, inkább motorra pattantunk, és kerestünk egy olyan hotelt, ahol a felére alkudhattuk - hogy aztán a fesztiválláz csillapodásával visszaaraszoljunk a leolcsult belvárosba harmadannyiért.

Amúgy tényleg, semminek nincs ára. És nem abban az értelemben, hogy minden ingyen van. Hanemhogy minden ár KÉPZŐDIK: elindul valahonnan (külföldieknek két-háromszoros, néha tízszeres plafonról), és eljut valahova, ami megfelel vevőnek és eladónak egyaránt. Megpróbáltunk ugyan egy hevenyészett listát vezetni arról, hogy mi kvázi mibe kerül ezenb a szabadpiacon, de azt hiszem, eddig semmit se sikerült kétszer ugyanazon az áron megvenni. Amitől az ember, amilyen naivan indul neki ennek az izgalmas sportnak, előbb-utóbb ravasz, bekeményedett arcbőrű piacállattá válik: most már csak legyintünk, vagy felröffenünk, ahányszor túlzott a licit; járatosak vagyunk és edzettek, nem hagyjuk magunkat, és tisztelettel integetnek utánunk (vagy pedig inkább nem.) Különösen fontos Hoi An-ban, ami vietnámi mérce szerint egy drága hely, mert szép. És a kettő ugye elválaszhatatlan, nőben és turizmusban egyaránt.

Ez amúgy sem a címkék, iratok, dokumentumok világa. A motor vagy biciklibérlés általában úgy történik, hogy odamész, átnyújtod a bankókat, majd a járműre lépve visszaintesz. Vélhetőleg át se gondolják annak a lehetőségét, hogy véletlenül nem térnél vissza. Papírokat csak olyan esetekben állítanak ki bármiről is, amikor azt mi, külföldi embörök, az efféle szabályokat komolyan vevő kulturánkhoz ragaszkodva, kérjük tőlük. Ezek a papírok, vegyünk példának egy buszjegyet, inkább nekünk szóló és bennünket megnyugtató menetlevelek, mintsem hivatalos bizonyítékok bármire is. Cat Ba szigetén, amikor megtudtuk, hogy Hoi An-ba egy kisbusz-hajó-kisbusz-nagybusz kombinációval tudunk lejutni, olyan bonyolultnak éreztük, hogy jegyet kértünk rá: a csaj erre írt egy kedvesen hibás angolsággal megírt cetlit arról, kvázi "Két darab személyesre szóló jegy el Cat Ba szigetéről minekutána Hanoi fele vissza út" szöveggel, és a kezünkbe nyomta: ha netán kérik valahol, ezt adjuk oda nekik.

Persze senki nem kérte, mert amennyire kiállítani se szokták, úgy ellenőrizni se. A majd' ezer kilométeres, sokszorosan váltott utat úgy tettük meg, hogy váltáskor a helyiek átszállásokkor csak intettek nekünk: nyomás, ide a csomagot, hajrá oda fel és be. Hogy az utazási iroda milyen módon egyeztetett ezekkel a fuvarosokkal, hogy számítottak ránk, hogy mi lehet az egyezkedéseik mögött, hogy ennyira elasztikusan és zökkenőmentes utazásokat tudnak összedolgozni, az nekünk teljes homály. Nem értjük a rendszereiket, de kiválóan működnek, szemben az otthoni sémákkal, amiket jól átláthatóak, mégis olyan kétségbeejtően, reménytelenül működésképtelenek sokszor.

Szóval homokban, vízben, 31 fokos mesterségesen bambuszfedeles árnyékokban, és a szabadpiaci rendszerek csodálatában tengettük az elmúlt napokat. A parton nyugalom van, csak néha ülnek le mellénk bambusz nádszatyraikkal a csecsebecse+gyümölcs-árus, fogatlan nénikék. (Mindig nők, sose férfiak.) Az embernek tengerparton ritkán van szüksége körömollóra, lollobrigida-napszemüvegre vagy romlott amerikai mogyoróra, így viszonylag nehezen vásárolunk tőlük. Pedig kemény árusok, nagyon azok: sokszor egyenként kiszedik a termékeiket megmutatni, mert sose tudni, az ember fiának az egyik körömolló jobban megtetszhet, mint a másik. Finom, de működőképes módszert dolgoztunk ki: mosolyogni kell, nemet mondani, finoman megérinteni őket vállmagasságban, és olyankor békében távoznak, mert ha termékeladás nem is, de némi csere mégis történt, érintés, ez-az.

Talán ennyit az elmúlt napokról. Sötét van már, a lampionos folyópartról helyi zene szűrődik be, és L., aki félszemmel az odakintet figyeli, éppen azt jelzi, hogy a csuprokkal és legyezőkkel táncoló három kislányról, sőt a rózsaszín arcúra festett táncosbácsikról is éppen lemaradtunk. Netezni jó, de annyira mégse akarunk belemerülni, mint itt mellettünk a holland kiscsaj, aki éppen skypeon próbál otthonragadt idétlen kutyájával beszélgetni, de a kutya nem veszi a lapot, és csak rágja a mikrofont. Holnap visszatérünk Hanoiba, vietnámi utunk végállomására, mert onnan már Hong Kong.
 

Tizenharmadik és -negyedik nap: Cat Ba, Lan Ha, Halong

2011.03.19. 15:01 - f&f

Cat Ba barátságosan fogadott, és nem a vietnámi értelemben vett, rossz angolságú, harsány barátságossággal (ami magába foglalja a "Please welcome!", illetve "'Welcome to you!" című kedvenc felirataink használatát), hanem egy megnyugtató ürességgel. Mármint turistaértelemben. Ezt nagylelkűen annak tulajdonítjuk, hogy kitoltunk a trenddel, és nem annak, hogy közben úgy zuhogtak a langyos tájfunnedvek, hogy hülye legyen a talpán, aki ilyenkor behajózik Cat Bára, legyen az akár a világ legszebb szigeteinek egyike, ahogy szerintünk kvázi az is.

Cat Ba szép. A kikötője is az, annak ellenére, hogy a vietnámiak mindig mindent bevetnek, hogy érvényesítsék a Vietnámi Aranyszabályt. (Vietnámi Aranyszabály: ha van valahol egy szép öblöd, hangulatos lagúnád vagy érintetlen tisztásod, helyezz oda valami rozsdálló roncsot, elhagyatott emeletes betonépületet, cementgyárat, palackszőnyeget vagy radioaktív állattetemeket. Tálald.) Itt csupán egy óriási szállodát sikerül elkövessenek, ami így a ködben még hangulatos is volt - vagy legalábbis az öböl túl szép ahhoz, hogy érvényesülni engedje az efféle pártkapitalista megnyilvánulásokat. Az esőnek betudhatóan alig 9 dollárért megkaptuk a legszebb szállodai szobát, amiben valaha is laktunk, kilátással az öbölre, illetve a közeli és távoli karsztokra, amelyek úgy mosódnak egymásba, szemfájdítóan, mintha egyetlen karszthegy homályos és részeg sokszoródását látnád, a szürke különböző, egymásra úszó árnyalataiban.

A sziget nem nagy: legalábbis útból nem sok jutott neki. Van egy út déltől északra egy kompkikötőhöz, és egy nyugatra, természetesen egy másik kikötőhöz, mert mi más kell egy szigetre, ha nem kikötő? A három stég között pedig vietnám egyik nemzeti parkja húzódik, amit azért furcsa, mert a sziget egésze olyan, mint egy nemzeti park, kicsit megfoghatatlan ez, mint amikor a nagyhatalmak láthatatlan vonalakat húzogatnak a nemzetközi vizekre. Már első nap végimotoroztuk az egészet: karsztok, dzsungelborította dombpúpok között, fel s alá mindenféle zöldek, kékek, barnák és egyéb gyönyörűségek irányaiba. (Talán ez az, amit Vietnámból a legjobban ajánlunk: a motorbérlést. Napi 4-5 dollárból kijön, unlimited.) Cat Ba óriási kőmellei között lavírozni nagy élmény: ezen némileg ront, hogy a tájfun végig ott loholt a tarkónkban, kegyetlenül köpdösve.

Az esőt volt időnk annyira megismerni, hogy második nap is ismerősként köszöntsük, amikor testületileg és hivatalosan elkötöttünk egy bárkát, és elindultunk egy egész napos túrára a Lan Ha és Halong öblökbe. A hajón nagyjából mindenki ott volt, aki aznap turistaként a szigetre vetődött, azaz kvázi mi és még hat ember a világ különböző irányaiból. Mivel hideg volt, fogyott a vietnámi vodka, megtanultunk egy igen érdekes kanadai kártyajátékot, és mire megnéztük az öböl minden szépségét, már kívülről tudtunk pár ausztrál éneket, a hozzá tartozó térdcsapkodással együtt. Néha ki-kikötöttünk környező, zsebkendőnyi homokkal körbevett elhagyatott szigeteken, kajakoztunk, és az egyiken valami veszett majmok elől is menekültünk, vagy legalábbis azt olvastuk az útikönyvben, hogy ha menekülni kellett előlük, akkor bizonyára veszettek voltak, vagy éhesek, de megveszni vagy majomeledellé válni kvázi mindegy.

Vizes napok voltak, de talán eddigi vietnámi élményeink legszebbjei. És mivel tájfun és veszett majmok elől menekülni nem szégyen, harmadnap visszahajóztunk Haiphongba, onnan Hanoiba, és mivel az útközben talált félredobott nemzetközi feljegyzések arról beszéltek, hogy a betervezett, hegyvidéki Sapa-ban évmilliók óta nem látott módon HÓ van, félrelőttük az utat: akkor csakazértis irány vissza délnek és a melegnek.

Úgyhogy most újra Hoi An-ban vagyunk. Az utcán lampionok, árnyékban 26 fok, és az első sarkon bevágtunk egy tál Cao Lau-t, mert az jó és finom és egészen helyi. Hoi An most kicsit olyan, mint hazatérni. Holnap - kompenzálandó az elszenvedett ritka hidegeket - egész nap a tengerparton lődörgünk, és mangódzsúzt fogunk inni, miközben valszeg másodjára, majd harmadjára is mikulássá égünk.

Fotók Cat Báról, Lan Ha-ról és Halong-ról emitt: https://picasaweb.google.com/lillushazse/HaiphongCatBaIslandHanLaBayHalongBay#

Tizenkettedik nap: úton + Haiphong

2011.03.19. 14:52 - f&f

Ninh Binht elhagyva a buszon áttervezzük az utat. Közben rájövünk: idő- és költségkímélő dolog előre tudni, hogy éppen hova tartunk, főleg, mert segít annak az eldöntésében, hogy éppen hol szálljunk le a buszról. A várost, amit annyira nem szerettünk, hogy útközben elfele belőle mindketten úgy döntünk, ezentúl inkább ki nem állhatjuk, kivételesen egy normál célzatú, helyijáratú busszal hagyjuk el Haiphong fele. Az ébredő város úgy hámlik le rólunk a háttérben, mint egy piszkos munkásköpeny, és szép lassan elhalkulnak az egész éjjel harsogó utcai hangszórók is, amik megfejthetetlen üzeneteket sugároztak Binhben, akár reklám is lehetett, akár pártállami propaganda, akár kedves hangú rizstermés-előrejelző, mindegy - mi egymás között summásan szoc-komm müezzinnek neveztük.

Szóval a következő harmadik elágazásnál átterveztük az utat, észak-jobb irányba. Eredetileg Hanoi fele mentünk volna, hogy ott egy adódó Halong Bay-es túracsoporthoz csapódva nézzünk körül a sokat emlegetett nedves tövű karsztok között. De minek, csócsáljuk, minek csapódni csoporthoz, amikor magunktól is van szemünk a látáshoz, igaz, az olvasáshoz ez itt vajmi kevés. De az új irány: Haiphong, onnan pedig nem a turistaáztatta Halong városa és a hozzá kötődő öblök, hanem a nehezebben megközelíthető Cat Ba szigete és a körülötte elfekvő mesés Lan Ha öble. Nagytestvéréhez hasonít, mert ott nőttek fel együtt a Tonkin öbölben, de arcra szerényebb, mert ritkább vendég nála a külföldi cukorkásbácsi.

A buszról még annyit, hogy: ha majd legközelebb Vietnámba jösztök, és valamelyik jól meghatározott irányba haladnátok tovább, ne vesződjetek jegyvásárlással, buszállomások céltalan keresésével. Vietnámban elég kiállni egy utcasarokra, és biztos megáll nektek egy helyi érdekű járat, amely épp tart valamerre, vagy épp jön valahonnan, netán mindkettő. Mi legalábbis mindenkinek megálltunk, a másodpilótajellegű úriember sarkonként nyitotta ki a busz ajtaját, és próbált meg hol dorgálóan, hol mézesmázos rátartisággal másokat is rábeszélni egy kedélyes társasra, ha már ott állnak céltalanul a szemerkélőben. (A tájfun nyomait Binh-el se tudtuk lerázni, erről bővebbenb később.) Ninh Binh és Haiphong között borzalmasan sok utcasarok van, megszámoltuk mindet. Ez a hátránya, ha az ember a helyiekkel utazik. Előny a buszjegy ára, és persze a couleur locale, amint harsányan próbál behajtogatni a busz gyomrába koporsót, robogót, kisebb rizsföldet, ilyeneket.

Haiphong kellemes meglepetés: borzalmas kikötővárost vártunk, helyette kaptunk egy kevésbé borzalmasat, hangulatos folyóparti házsorokkal és halászokkal, utcai borbélyokkal és erősen jó erősre főzött kávéval a helyi CaPhé-kban. A város közepén megint fölébredt bennünk a céltalan kóborló: az útikönyvünk ugyan azt ajánlotta, keressük meg a Dinh Vu kikötőt a Cat Ba irányába tartó hajóért - mi a belvároshoz közelebbi kikötőt választottuk, és egyből azt is megértettük, miért nem javasolta a Lonely Planet: a hajó, amit kifogtunk, még a sokat járt útikönyvírók gyomrát is megmozgatta volna. Hogy a megfelelő képet kialakíthassátok, képzeljetek el egy dunai szénszállító kompot, amit közveszélyre való hivatkozással 1880 körül kivontak a forgalomból, de előtte fölrobbantották, széttrancsírozták, a felét eladták fémpénzgyártó kisiparosoknak, a másik felét meg bekenték olajjal és ragacsos fehér olajfestékkel, majd az egészet odavontatták Haiphong kikötőjébe, hogy minden létező fizikai törvénnyel dacolva három óra alatt elvigyen bennünket - jeleznénk: a háborgó tengeren, ködben és esőben - egy 50 kilométerre levő sziklára.

A hajón tizenvalahány riadtan pislákoló, rendszeresen imádkozó helyi mellett négyen voltunk külföldiek: mi és egy kanadai pár, akikkel immáron harmadjára futunk össze azóta, hogy elindultunk Huéból. Másodiknál az ember még csak int, de a harmadik már valamiféle lelki kötődés, egymás vállát lapogatva biztattuk egymást a küszöbön álló túlélésre. Arról akartunk is írni: Vietnámban az az érzésünk, mint ugyanaz a magnyi turista járja az országot fel és alá. Futottunk már össze olyanokkal Ninh Binhben, akikkel először Saigonban találkoztunk, láttuk Haiphongban a buszpályaudvaron azt a fiatal párt, akikkel egy hotelben laktunk Ninh Binhben, és Hoi Anban összefutottunk azzal az ecuadori csávóval, akivel Cat Bán iszogattunk együtt egydolláros vietnámi fehér rumot. Valamiféle kis család ez itt, feltorlódva a Saigon-Hanoi vagy Hanoi-Saigon tengelyen, sok elhajlási lehetőség nincs, nagyjából mindenki ugyanazt az útvonalat húzza végig, kisebb-nagyobb kitérőkkel az Hway 1 mögé elbújtatott tájak irányába. Sok az önmagát kereső utazó: a megismert emberek nagy része nem is csapnivalóan rövid, egy hónapos időszakra jön, mint mi, kocarándulók: általában Kambodzsából jönnek át, előtte megjárták Laoszt, visszavágynak Thaiföldre, a bátrabbja pedig éppen útban van Burma vagy dél-Kína irányába. Fél éves, éves túrákat látunk itt, fáradt tekintetű, kevés pénzű, de ritka kiállású huszonéves lányokból és vékonydongájú legényekből. "I did Laos, and than I did Thailand", sorolják, mint valami letudandó programelem, mindazt a pár aprócska országot, amibe itt Délkelet-ázsiában okvetlenül belebotlik az ember, ha sokat halad egy irányba.

Miközben talán éppen irigyeljük őket, megérkeztünk Cat Ba szigetére, a tájfun közepének sarkába, amit sajnos - hiába váltogattunk aznap minimum négy közlekedési eszközt - nem lehetett lerázni, és előre jeleznénk, ez később se sikerült.
 

Tizenegyedik nap: Ninh Binh, Tam Coc

2011.03.14. 11:31 - f&f

Reggel koran fogunk megerkezni Ninh Binh-be, mondtak az Open Tours buszjegyet nekunk eladok biztatoan. Az jo, gondoltuk akkor, mert idejeben ki tudunk menni Tam Coc szenzacios karsztjai koze, meg mielott szamtalan turistabusz farolna be a Hong Phong utcaba. Jeleznenk, Hong Phong utcabol eddig minden varosban talatunk egyet, talan azert, hogy a turistabuszok konnyen megtalaljak az olcso motelek kornyeket.

Vagy megse jo, gondoltuk, amikor leszalltunk, es kiderult, nem reggel koran van meg, hanem inkabb kurvara keso ejszaka, es a varos, akar egy takarekra eresztett cementgyar, szurken bobiskolt a semmi kozepen. Valami hajnali negy lehetett, teljesen sotet, mert Ninh Binh mar eszak-vietnam, es nemcsak foldrajzilag, hanem meteorologiailag is: a Hai Van hago altal elvalasztott orszag eszaki felen mar egy teljesen mas idojarasi semaba botlottunk a verofenyes es dogmeleg deli felteke utan.

Konkretra forditva azoknak, akik nem ertenek a vietnami telhez: tizenegy nap utan ujra zoknit huztunk, bar a bugyi azert meg mindig tul meleg lenne.

Kulonosen akkor huvosodik be a dolog, amikor az ember motort berel, es nekivag a varostol par kilometerre levo termeszeti latnivaloknak, mint azt mi is tettuk Ninh Binh-ben, azaz Tam Coc-ban. Elotte persze vegigsetaltunk az alvo belvaroson, amin csak vakitoan harsany teherautok huztak at idonkent vis-a-vis, es az uj nap kezdetet is csak abbol lehetett sejteni, hogy az utcai arusok a sarkokon eppen kifele pakolgattak kerekes kaja-standjaikat, azaz a Pho levesekhez szukseges utazokonyhaikat. (Amiota itt vagyunk, reggelire is marhahusos fuszeres leveseket eszunk, mert azt adnak, eszi, nem eszi, nem kap mast.) Az egyik motel redonyei mogul nemi feny szurodott ki, igy oda becsengettunk: almos ficko tantorgott kifele, akit azzal leptunk meg, hogy elsosorban jo reggelt kivannank neki, masodsorban egy motorbiciklit szeretnenk berelni minel hamarabb. Mindketto teljesult, bar a fickonak az utobbi volt nagyobb uzlet.

Azt sem tudta szegeny megmondani, hany ora van: de ahogy a bejegyzes elejebol is lathato volt, a vietnamiak borzalmas hadilabon allnak a szamokkal, az osszeadassal, es kivaltkeppen a szam-alapu becslesekkel, ugysmint perc, kilometer, kilo, ar es tisztelt tarsai. Ettol fuggetlenul nagyon hatarozottan es aranyosan allitanak olyan konkretumokat, amik koszonoviszonyban sincsenek a valosaggal. Ha valamire azt mondjak, hogy amolyan 10 km, az nyugodtan lehet 5, de akar 25 is, mindegy. Nemcsak szoban, hanem irasban is igy van ez: volt mar olyan, hogy egy varos fele motoroztunk, amire egy tabla eloszor 9 kilometer tavolsagot jelzett, majd ugyanarra 15-ot, majd hirtelen drasztikussaggal egy spontan huszast. Es BIZTOS, hogy nem tavolodtunk tole. Szoval tema lezarva, baratainktol megszokhattuk, hogy nincs sok erzekuk a szamokhoz, hacsak nem bankora irva talalkoznak vele. (Papirpenz-temahoz tartozik: eppen arra jartunk, amikor Hue utcajan egy ficko oriasi tuzet rakott a jarda melle, ami latszolag senkit nem zavart. Az pedig plane mindenkit hidegen hagyott, hogy a tuzet szazdollaros bankokbol osszeallitott kotegekkel taplalta, nagyon hatarozott, eltokelt arckifejezessel. Egy felig egett szazast kikapott a szel, es a labunk ele sodorta. Felemeltem, es nekem eredetinek tunt, de persze valszeg nem volt az. Mert miert egetne egy vietnami ficko az utcan IGAZI szazdollarosokat? De ugyanide tartozik egy masik kerdes: miert egetne egy vietnam ficko az utcan HAMIS szazdollarosokat? Megfejtest a szerkesztosegbe varunk.)

Tam Coc, ahogy vartuk, lelegzetallitoan szep. Karsztkepzodmenyek, rizsfoldek, vizimadarak, csend, nyugalom, parasztok, bivalyok, vietnami mindennapok. Kulonosen azert sikerult elkapnunk a hely filinget, mert reggel nem sokkal hat utan mar ott lebecoltunk a kornyeken. Napfeny egy szal se - ez kesobb se valtozott - de ehhez e helyhez nem kellett napfeny, ez jo volt igy kodosen, lilasszurken, elkenodve a tavolban, mint vajkrem a pastetomon. (Sajnos a fenykepezogep annyira nem ertekelte a meleg feny majdnem teljes hianyat, a fotoink ezert tavolrol sem olyan kontrasztosak, mint kellene.) Felmasztunk a Hung Mua tetejere: az otszaz lepcson csak mi ketten kuzdottuk fel magunkat Quan Am szobrahoz, es a reggeli fenyben a kegyelem istennoje egy mela arckifejezesu pogany madonnahoz hasonlitott. Az elso korai turistak csak egy-masfel oraval kesobb jelentek meg a szinen, amikor csonakot berelve elindultunk a Ngo Dong folyon, es uton visszafele mar szembol integettek, es fotozgattak a csonakosunkat, aki a hely szokasainak megfelelo labbal evezett. Kesobb meg egyszer osszefutottunk parral, egy kedves obolben, ahol gyumolccsel, dobozos uditokkel, es vietnami himzesekkel nyakig pakolt csonakokban vartak rank nemi lerazhatatlan arusok.

De beszeljenek inkabb a feltoltott kepek. Amirol eszunkbe jut: most vegre sikerult feltoltenunk visszamenolegesen uj Hoi An, valamint Hue kepeket is. Linkek a bejegyzesek vegen, valamint a blog oldalan levo linktarban. Holnap reggel, nagyon reggel, a vietnamiak szerint 7.30-kor, de valojaban 6.00-kor indulunk tovabb a Halong Bay fele, aholis megprobalunk, a szokasos turistaturak lehetoseget mellozve, sajat szakallunkra korulnezni a kornyeken. Remeljuk, sikerul.

Addig is: https://picasaweb.google.com/lillushazse/NinhBinhTamCoc#
 

Tizedik nap: Hue

2011.03.14. 11:10 - f&f

Hue rovidre sikerult. Nem azert, mert delben erkeztunk, es delutan mar tovabb is indultunk Ninh Binh fele, hanem forditva: azert indultunk szinte azonnal tovabb, mert Hue-bol pont annyi volt eleg, amennyit lattunk belole. Nem kulonokeppen ronda varos, de nem is szep, az emberek sem kulonoskeppen gonoszak, de egyre kevesbe kedvesek, mint odalenn delen.

Megerkezeskor ujabb peldajellegu mintaval bovult a "Hogyan vernek at kedvesen Vietnamban (Kezdoknek es Kozephaladoknak)" utikalauzunk, amit eppen irunk, amikor idonk es kedvunk tartja, altalaban az ejszakai buszon, deliriumosan derengo kek olvasoneonok fenyeben. Az eppen aktualis, es borzalmasan lelemenyes trukk a vietnami vendeglatoipar reszerol: a busz megall valahol a varos szelen, ott, ahol mar latszanak a civilizacio nyomai, azaz inkabb nyomelemei. Felszall a buszra egy fiatal ficko, valamit sug a sofor fulebe, majd a felig meg szendergo utazokozonseghez fordul. Tisztelt utasok, mondja nehezen forgo angolsaggal, ez a busz vegso allomasa a varoshoz kozel, a kovetkezo megallo mar a belvarostol negy (esetleg tiz, vagy szaztiz) kilometerre lesz. Ugyhogy erdemes atszallni a busz mellett veletlenszeruen epp leparkolo kisbuszokba, es majd ok elvisznek mindenkit a vietnamot latogatasaval megtisztelo turistakat megilleto helyekre!

A 98 szazalekban turistaakbol es 2 szazalekban egyeb hulyekbol allo utazokozonseg ekkor felall, es atul a kisebb buszokba, amik valoban elviszik oket: csak eppen nem a celzott belvarosba, hanem egy turistak altal altalaban elkerult, kulvarosi motelbe, aminek semmi aduasza nincs vendegek belasszozasara, igy muszaj ilyen es effele trukkokhoz folyamodnia azugyben, hogy teljesitse az idei idegenforgalmi ado ra eso reszet. Mi a buszon maradtunk: nem az elso alkalom volt, hogy ilyesmivel talalkoztunk.

Szoval Hue. Kiemelkedoen lenyeges eleme az a Citadella, amiben, akarcsak a matrjoskakban, tovabbi citadellak, azokban pedig meg tovabbi citadellak lelhetoek fel, ha eppen megtalalod oket a romok kozott, ami kulon varazsa a helynek. Az uralkodo csaszari csalad szekhelye volt a 19 szazad elejetol, csaszarvaros. Innen iranyitotta a Nguyen dinasztia - legalabbis nevleg - az orszagot 1945-ig. A hely tortenelmenek tanulmanyozasara mindenki tisztelt figyelmebe ajanljuk a wikipediat, mi ebben rosszak vagyunk, mert bennunket csak a jo kajak, a kedves emberek es a szep fenyek erdekelnek.

Ami viszont erdekes, hogy egy olyan tortenelmi emlekmu, aminek a kedveert minalunk Europaban kulon allamot hoznanak letre rendorseggel, postaval es nemzetkozi diplomaciai erdekkepviselettel, itt Vietnamban az allami erdektelenseg teljes mocsaraban leledz. (Hogy szeretjuk ezt a szot, leledz.) Mondjuk nem is csoda: Nguyenek ebben a palotanegyedben - ami valamennyire a Tiltott Varosra hajaz - adtak ki kezukbol az imperialista hatalmat a forradalmi kommunista felkeloknek. Ezek utan persze nem jar apanazs, a csaszarvaros pagodai, konyvtarai, tronterme es fogadoszobai, azaz minden, ami nemi felesleges fenyuzeshez dukal, szoval ezek a letesitmenyek valoszinuleg csak azert vannak csak FELIG, es nem TELJESEN romokban, mert az Unesco vedelmi listajan elokelo helyezest ertek el valamifele nemzetkozi bajnoksagon, es azt a vietnami kormanynak sem szabad figyelmen kivul hagynia, vagy megint leviszik a rizs arat az orszagkozi vetelkedon, es az kinek jo.

Elmerengtunk a gyomverte, valaha pompasabb napokat latott japankertekben, lefotozgattuk a megmaradt falakat es oszlopokat, valamint a peldamutatoan felujitott Csaszari Szinhazat, es ezzel el is telt a nap Hue-ban. Merthogy maga a citadellan kivuli varos, mint irtuk, semmi olyant nem mutatott, ami miatt erdemes lenne tovabbi orakat rapazarolni. Flexibilisek vagyunk, sot neha meg annal is rugalmasabbak, igy kesodelutan mar ujra buszon ultunk, irany Ninh Binh, Tam Coc es a karsztok.

Ha mar ujra buszrol van szo, ide kivankozik eppen alakulo utikalauzunk masik idevago tortenete a buszos helyfoglalasrol. A foglalas azzal indul, hogy a jegykozvetito indulasbol a valoban elvart ar duplajat mondja neked, erre mar rajottunk. Mindig duplat, soha nem kevesebbet, sot tobbet sem. Szoval mi altalaban zsigerbol elfelezzuk a kapott osszeget, es visszadobjuk. Erre ok altalaban ujra raduplaznak, es kozben igen sertodott arcot vagnak hozza. Mi sohajtunk, es mivel egyre kevesebb idonk van a busz indulasaig, kozeposszeget ajanlunk. Ha azt latjak, hogy teljesen elkeseredett helyzetben vagy, kitartanak az osszegnel. Ilyenkor, ha tavozni keszulsz, neha el is engednek azzal, hogy ilyen kepet vago ugyfel ugyis visszater. Aktualis jegyvasarlasunk nagy sajnalatukra nem igy alakult: mig ugyanis az egyik irodanal 100 ezer dongot kertek a buszjegy darabjaert (uszkve 9 dolcsi), a szomszedban 50 ezerert megkaptuk, es mire a kedves fiatal holgy kitoltotte a jegyeket, mar elfelejtette, mennyit is kert erte, igy negyvenert jutottunk hozza, de holtbiztosan tudjuk, hogy meg a harminc is jo biznisz lett volna neki.

Jeleznenk: a buszok, amikrol beszelunk, nem az allami rendszer. Hanem egy kifejezetten belvarosbol-belvarosba halado, turistakra szabott, ejjel utazasokat bonyolito halozat (Open Tour Bus). Lenyegesen olcsobb a vonatnal, es kvazi teljesen lefedi a standard vietnami latnivalokat, sot annal tobbet. Vietnamon beluli utazasokra melegen ajanljuk a rendszert, mert valahogy mindig tudjak, ki hol akar leszallni, mindig ott vannak, ahol eppen szukseged van rajuk, es - nem utolsosorban - a buszokban fekudni lehet, mint egy mozgo, alulvilagott korteremben. A jegyarak viszont a helyi buszjaratokenal 30 szazaleknak magasabbak. Vagy 40 szazalekkal. Vagy 60-al. Vagy 210-el. Valoszinuleg soha nem fogunk rajonni, hogy a helyiek mennyit fizetnek ezekert a tavolsagokert. Az a vicc, hogy egy kulfoldi zsebnek ez meg mindig alacsony viz, es eppen ezert senki nem is cirkuszol soha. Viszont, ha mar csak kivancsisagbol is, de egy helyit kerdezunk ebben a temaban, mosolyogva bologat, vagy egyszeruen nem mond semmit, vagy - a dorzsoltebbje - ugy tesz, mintha teljesen mast ertene abbol, amit mondunk neki, es koszoni szepen, jol van a csalad, nem, a banan szerinte nem egeszseges gyumolcs, de ahogy gondolom...

A tuleles torvenyei mar csak ilyenek. Nem rossz emberekrol van itten szo, csak olyanokrol, akik egyre inkabb raereznek arra, hogy mikent lehet minel gyorsabban meggazdagodni egy uj, alig tizeneves sportagbol, a turizmusbol. (Azt eleg gyorsan megtanultak, hogyan gomboljanak le penzt - most mar csak azzal kellene kiegesziteniuk, hogy szolgaltatast is nyujtanak hozza.)  Az vesse magara az elso kovet, aki nem hasonlokeppen csinalna. Mi is megtettuk a magunk rendjen, kinottuk, gyermekbetegseg, hasonlo jokat kivanunk minden kedves vietnaminak.

Par foto a Csaszari Varosrol emitt: https://picasaweb.google.com/lillushazse/Hue#
 

Nyolcadik és kilencedik nap: Hoi An

2011.03.12. 14:13 - f&f

Szuperlatívuszok. Azokban próbálnánk Hoi An-ról beszélni, pedig még mindig itt vagyunk, így az emlékeinknek se volt ideje nemes borrá érlelődni és megszépülni, ahogy az emlékek szoktak. Hoi Anról többek között annyit érdemes tudni, hogy úgy néz ki, ahogy a környékbeli vetnámi városok néznének ki, ha a negyven évvel ezelőtti kvázi polgárháború/amerikai háború halszagú, pálmalevelekbe csomagolt hamuvá nem bombázta volna őket mind egy szálig. A város jelentős hajózási kereskedelmi központ volt a 19. századig, és a francia uralom alatt is fontos kikötőként működött, aztán a várost velencévé hasonlatossá tevő folyam elsekélyestette a kikötőt, megölve a bizniszt, amitől a város jelentéktelenné fajult, olyannyira, hogy még az amerikai hadsereg is elfelejtette - egyetlenként a környéken - felszántani és svóal bevetni.

 
Hoi An belvárosa a világörökség része, autóval behajtani tilos, és ettől konkrétan élhetővé vált, ami sokkolta a délkelet-ázsiai közlekedéshez máris hozzáidomult lelkeinket. Kétszáz éves beludvaros faházak váltakoznak francia gyarmati stílusú, általában a sárga valamelyik változatában pompázó emeletes gyöngyszemekkel, miközben a folyómenti fákon tizenhatmillió színben fényelnek a lampionok, és a folyó duplájára tükrözi az egész gyönyörű ambianszt. Éttermek, múzeumok, rengeteg pagoda, még annál is több (turistákra specializálódott, felülárazott) szabóság, és amit vietnámi városban még nem láttunk: helyi utcai performanszok. (Ezek hiánya csak idővel esell le bennünk, azzal együtt, hogy rájöttünk: se színház-, de moziplakátokat nem láttunk sehol.)
 
Hoi An-ban mi is menthetetlenül romantikussá váltunk. Tegnap este beültünk egy folyóparti gyertyafényes étterembe, és sorrendben a következőket fogyasztottuk el: két vietnámi koktél nádcukorsziruppal és rummal, friss ananász-turmix, garnélarákkal töltött sült wanton-tál, egy Fehér Rózsa nevű fantáziaétek, ami rózsaformájúra rizspapírba csomagolt tengeri hertyentyűket jelentett, fokhagymás-citromos-mogyorós-mentás-gyömbéres tintahal-tál, koktélrákkal diszített sült vietnámi tészta, és zárásképpen banános palacsinta - mindezt két személyre a zsebünkön nyolc napon túl gyógyuló sebet vágó összesen 2500 magyar forintokért.
 
Bár menekülni innen nem volt miért, a tengerpartra azért kibicajoztunk, és látszólag sikerült még két réteg vérvörösre duzzadt epidermiszt építenünk magunk köré, amitől elég hányatott lett a múlt éjjelünk. Igazság, hogy az előző éjjeli utazástól kissé lefáradva mindketten elaludtunk a homokban, és mire felébredtünk, elnéztünk egymás mellett, mert teljesen beleolvadtunk a vörösödő, viszketésre hajlamos naplementébe.
 
My Son-t motorral néztük meg: vietnám saját bejáratú Angkor Wat-ja a Champa birodalom vallási központja volt, a franciák fedezték fel újra a dzsungel mélyén, egy részét sikerült is konzerválni, aztán a talán túl sokat emlegetett vietnámi háborúban az északiak voltak annyira eszementek, hogy oda rendezték be az egyik főhadiszállásukat. Az amerikai gránátok tudtalevően bunkerek és tankok ellen is hatékonyan bevethetőek voltak, így hatvanvalahány darab egy-kétezer éves monumentum meg se kottyant nekik. Ami maradt (gyakorlatilag húsz romhalmaz, de még így is felemelô érzés közöttük sétálgatni), azt megnéztük, lefotóztuk, és Siva-pozícióban dokumentáltuk: a fotókból töltünk fel picasára is, jól fog az, sose tudni, mikor lesz itt még emlékműromboló országégés, reméljük soha, mert ezek az emberek nem érdemlik.
 
Ma az utolsó esténk Hoi An-ban, holnap reggel busz, és Hué, ami szintén jó helynek ígérkezik. A tákolt útitervünket sikerült kézben tartani, bár a végefele vélhetőleg megfelelően összekuszáljuk majd, hogy azért némi izgalom is legyen ebbe' az életbe'.
 

Fotòk itt: https://picasaweb.google.com/lillushazse/HoiAn#

Hetedik nap: Nha Trang és a bulihajózás

2011.03.12. 13:56 - f&f

 

Nha Trangról még nem írtunk. Elsőre az ugrott be, ilyen lenne a román tengerpart, konkrétan Mamaia és környéke, ha kivételesen sikerült volna a tizenmásodik román kommunista ötéves terv, és a pártvezetőség úgy dönt: a galaci bányákból származó állami pénzekből szocialista mintavárost húznak fel a tenger tövébe! Szocialista alatt itt ne a szürke tömbházsorépítészetet képzeljük, hanem a Rendet. Az egyenes, sudár derekú, középen büszke kisfákkal elválasztott, feleslegesen háromszor hármas városi utakat; az úttörő lelkének tisztaságát jelképező gondozott parkokat; a vietnámi munka kipirult arcú hőseit felskeccelő, általában piros-sárga feliratos óriásplakátokat vagy szalagokat; valamint a városhoz képest eltúlzott méretű tengerparti sétányt, ami mentén megamolámia határát súroló óriáskandeláberek vezetik a 25 köbcentis ifjúságot a szebb, ígéretesebb halászfalvak irányába!

Motort béreltünk, és nekivágtunk a Doc Let irányába vezető "ocean drive"-nak. Úgy mentünk 30 kilométert a háromszor három sávon, hogy talán két másik járművel találkoztunk, mielőtt az A1-es autópályába becsatlakoztunk volna. Hogy a kontraszt kellő legyen: az autópálya egy normál vidéki út. Szívet melengető, felesleges látvány volt. Nha Tranh ilyen szempontból kissé utópisztikus - de mint annyi minden Vietnámban, ezt a terhet is aranyosan viseli. Mert tévedés lenne azt hinni, hogy Nha Trang nem kellemes város, igenis az, és a város mentén levő óriási, standardhomokos tengerparttal se volt semmi gond, az legyen a "beach" legnagyobb problémája, hogy átláthatatlan méretű, és hogy túl sok rajta a hűs pálmafa.

Vietnámi jellegzetességként a kommunizmus látszólagos rendje gyönyörűen megfér a kapitalizmus édes mocskával. A part mentén levő, másodpercenként nagyobbodó óriáshotelek és herkentyűéttermek nekünk szóltak: az már kérdés, hogy mivel mi fapadosban utazunk, mindössze fejenként 5 dollárt voltunk költeni egy légkondicionált, kábeltévés, 24óra recepciós, wifivel ellátott, patyolattiszta szobáért, amiben természetesen benne van a hotelfogkefe, ágynemű, tiszta törülköző. Viertnámban látszólag ez a fapad, mert amióta itt alszunk, nem sikerült ennél szarabbat találni. Ez se gond. Ami viszont az: az időjárás. Ami az első nha trangi napon még viszonylagosnak tűnt, az a második nap elkerülhetetlen valósággá vált: elkaptuk a monszon valamelyik rosszindulatú, megkesereredett oldalát, és láttuk: semmi esélyünk se lesz napfényben fürdeni. Mesterséges napfényre kellett volna költeni a hat sávból kettőre nyomott állami pénzeket!

Úgyhogy úgy döntöttünk, a tervezett napozás/beachelés helyett kipróbáljuk a dél-kelet ázsiai belföldi turisták szórakozását: a Bulihajót! Hogy miért feltételeztünk, hogy az az időjárás, ami a parton épp megkeseríti a napunkat, jobbá változik csupán azáltal, hogy kimegyünk egy ingatag hajóval a tengerre, a Nha Trang környéki szigetek közé, azt így utólag sem tudjuk. De a helyzet még annál is rosszabb volt, mint sejtettük az első, hűvösre fordult pillanatokban. A hajó, fedélzetén velünk, egy belga párral, és ötven bulira vágyó ázsiaival tíz perc alatt egy sápadozó, levert masszává csomósodott össze, mint a liszt, amihez túl sok tojást keverünk (jusson eszünkbe, majd a vietnámi alapjakáról is akarunk írni), mert a levegő lehűlt 16Cra, a hullámok embermagasságúakra nőttek, a szigetekből semmi se látszott a szitálló esőtől, és a minden oldalrűl nyitott túrahajón sporadikus játékossággal szarrá áztatott bennünket a hullámverés, miközben a háttérben Nirvana átiratokat játszott a fedélzeti zenekar egy dobbal, egy elektromos gitárral, és egy teljesen illuminált Popeye-imitátor másodkapitánnyal.

Most röhögünk, mert éppen lelkileg újraéljük.

A program része volt az is, hogy az egyik szigeten a háromból (Hón Tám, Hón Mót, Hón Mun) könnyűbúvárkodni fogunk. Reméltük, elmarad, és annál hamarabb visszavisznek bennünket a nedves, de legalább biztonságos kikötőbe - de ahogy az összeszorított állkapcsú kapitányra néztünk, egyértelművé vált, hogy márpedig ő mindenképpen megadja nekünk azt a szolgáltatást, amire előfizettünk, úgyhogy vigadni fogunk, ahogy azt a programfüzet kéri! Ezen ne múljék, bátran belevágtunk a méteres hullámokba, miközben a felkavarodott homokörvények mögül színes csíkozású halak próbáltak bebámulni az úszószemüvegeink közé, hogy kik ezek az idült marhák, ebben az időjárásban.

Menekültünk volna a hajóról, de nem lehetett. Gondoltuk, bevetjük magunkat a vízbe, és elúszunk a távolban fölsejlő Nha Trang-ig, saccra 5-10km, talán estére révbe úszunk.Vagy stoppolunk. Végülis, ha el is merülünk a vízben, fölfele tartott hüvelykujjunk még jó ideig látszani fog. A kétségbeesésünk beletörődéssé fajult, amikor kipakolták az hajó mellé a úszó bárpultot tele piával, és azt mondták a hidegre belilult ajkú túraközönségnek, csobbanjunk inni! Amitől mindenki a hajó ellenkező oldalára tódult rémületében, és a bárka teljesen féloldalra dőlt, és egyből az vetődött fel bennük, félős veszternerekben, hogy vajon biztonságos-e a hajó? Hát vélhetőleg igen, nyugtattuk magunkat. Akkor is, ha a popeye-szájú másodkapitány éppen egy szál fürdőalsóban áll a a hajó tatjához kötött úszó bárpulton, és részegen majomtáncol, hogy a mi kedvünket is meghozza ahhoz, hogy beússzunk mellé zuhogó monszunnedvekben.

Mire visszaértünk a partra, a monszun teljes mellszélességgel okádta végig a partot, úgyhogy mi átadtuk neki a betervezett harmadik Nha Trang-i napunkat, és gyorsan felszálltunk egy éjjeli buszra Hoi An irányába.

Fotók itt: https://picasaweb.google.com/lillushazse/NhaTrang#

Hatodik nap: Nha Trang, de inkább visszatekintés

2011.03.09. 16:06 - f&f

Nem írtunk még az emberekrôl: nagyon kedvesek, iszonyùan közvetlenek és barátságosak. A gyerekek meg aztán kulonosen. Kevésbé turistalátta vidékeken széles vigyorral mutatják ki zavarukat, ha meglátnak minket, hangosan helloznak, Lillát meg kulon meg is bámulják, a nok meg is érintik a bôrét. Tetszik nekik, hogy olyan hoka, errefele az a meno, egyfajta státusszimbolum. Keményen dolgoznak is rajta, hogy ne barnuljanak: tetotol talpig beoltoznek (sapka és sisak, arcvedo, zokni, hosszunadrág, hosszuujju felso), de gyakran még kesztyut is huznak, nehogy megsusse a nap a mocin a kacsojukat. A boltban pedig onbarnito kremek helyett fehérito kremeket kapni, ezzel probálják ellensulyozni a természetet (bar a cél nem a fehér, hanem a sárga szin, amint King felvilágositott).

 

Es most pár szòt a hüvelygombáròl. Amíg ez a bekezdés tart, tisztelettel megkérjük férfinemüü olvasòinkat, igyanak egy sört, vagy nézzenek egy meccset. Szòval: érdekes amugy, hogy a boltokban rengeteg helyen látni kifejezetten szép és csinos ruhadarabokat, a nok ennek ellenére szivesen hordanak egyfajta egyenruhának számito pizsamaszeru osszeállitást: hosszu nadrág és hosszu, vagy rovid ujju felso ugyanabbol az anyagbol, rendszerint a legrikitobb mintákkal és szinekben, gondolom, a praktikum jegyében. Ennél valamivel igényesebb osszeállitásnak számit a hosszu szuk nadrág inggel vagy trikoval - ezt meg a bokatájékon sikerul teljesen eltolni: magassarku szandált hordanak hozzá (lehetoleg valami csillogo strasszkovel vagy csicsás virággal) és két- vagy otujjas harisnyát vagy zoknit (a mi labtyunknek megfeleloen), de sokszor ebbol is a mintásat sikerul kiválasztani. Persze Saigon belvárosában nem ritka a kifejezetten sikk oltozet, de még mindig a nagyon kis kisebbség és viszonylag jol korulhatárolhato teruletre koncentrálòdik.

Fôleg Saigonban tüünt fel, hogy valamiféle uniformis-fetisizmus lòg a levegôben. Aztán rájöttünk, az egyenruhások nagy része csak biztonsági ôrként bòbiskol a sarki kempingszékeken. Többnyire multifunkcionális lények, láttunk már ilyen ôröket turistákat irányítani, öreget átsegíteni az ùton, rosszul parkolò motorost rendreutasítani, szemetet fölszedni és ilyenek. Lilla szerint ezek valamiféle közrendészeti, köztisztasági és közerkölcsi alkalmazottak, amit Házsé csak megerôsíteni tud, mert sokszor látta ôket aludni is, ami köztudottan állami munkának tüünik.

Vissza az emberekhez, hadd’ halmozzuk még a dicsérô jelzôket: segitokészek, udvariasak és figyelmesek — velunk és egymással szemben is. Hol máshol történt már meg veled, hogy a melletted ülô vendég az utcai kajáldában megtörli az evôeszközeidet? Imádnak vigyorogni és ez kifejezetten jol esik. Gondoltunk is rá, hogy otthon is kiprobáljuk, lehet ott is mukodik, csak senki sem probálta még. Csak ugy ravigyorgunk az emberekre, lássuk, visszavigyorognak-e. Jo eséllyel egyszeruen hulyének néznek, de ha elég sokan csinálnánk, mukodhetne, nem???

Persze nem kizárt, hogy idonként számitás is van ebben (ahogy a turisztika szakon frissen végzett King fogalmazott: "Erdekunk, hogy nyitottak legyunk, az egész világgal jo kapcsolatot ápoljunk és mindenki szivesen jojjon hozzánk"), de pénz ide vagy oda, alapjában véve kedélyes embereknek ismertuk meg a helyieket.

A figyelmességuk nagyon konnyuve teszi a boldogulást, legfoképp a kozlekedésben. Az utcán átmenni merész vállalkozásnak tunhet, pedig egyszeruen annyi a tudománya, hogy kiszámithato pályán mozogjon az ember és ne tegyen hirtelen mozdulatokat, hogy a hompolygo motoros tomeg szépen korbe tudja folydogálni. Teljesen jol mukodik (annyi tartozik meg hozzá, hogy az autok és a buszok se megallni, se kikerulni nem fognak, erre számitani kell, de ez bele is van számítva a képletbe.). Amugy ez a kozlekedés-dolog korulbelul olyan, mint egyedul jozannak lenni egy italozo társaságban - veluk egyutt inni sokkal kellemesebb, mint kivulrol nézni az eseményeket. A tapasztalat beszél belolunk, ma a csodás Nha Trang varosában reggel motorra ultunk és estig le sem szálltunk rola. Nyomtuk a városban, a kornyezo dombok kozott az autopályán (bar az a sok teherauto miatt nem volt annyira kellemes) és a tengerparton egyaránt. Egyaltalan nem olyan rémes, mint elsore tunik, sot, megkockáztatjuk: meg élvezheto is. Mi legalábbis nagyon jol mulattunk.

A távolsági kozlekedes is nagyon jol meg van szervezve, jobban, mint például Thaifoldon (vagy Indonéziában, de ott nem is vár az ember mást), ahol nekunk kellett megtalalnunk a megfelelo pályaudvart a megfelelo irányba indulo buszhoz, illetve a megfelelo buszt a megfelelo palyaudvaron, a jegyuzereket kerulgetve és vakargatva le magunkrol. Itt rengeteg az utazási iroda és minden egyes kávezoban és hostelben bármilyen 1-2-3-x napos turára, vonatra, buszra és egyébre jegyet lehet foglalni, onnantol pedig ok gondoskodnak arrol, hogy a szállásrol eljussunk a celhelyre. Szoval iszonyu egyszeruvé teszik az egyszeri turista dolgat, ráadasul olcson. Egy tobb, mint 400 km-es utra fizettunk fejenként kevesebb, mint 10 dollárt, ezért egy "sleeper bus"-ban utazhattunk, ami egy standard buszt jelent, de ulések helyett vizszintesre lehajthato emeletes ágyakkal. Ezzel egyutt eleg bizarr élmény volt, késobb talán majd meg irunk rola.

Saigoni és Nha Trang-i koborlásainkbol mostmár lassan levonhatjuk a kovetkeztetést: nagyon szép és rendezett parkjaik vannak, tele viraggokkal és vicces formákra - hajo, csirke, stb - metszett bokrokkal. Ki is használjak ezeket, reggelente es esténként sokakat látni futni, gyalogolni, tollasozni, lábteniszeni, tornázni, vagy kisebb-nagyobb csoportokban zenére táncolni. Még a park felszereléséhez tartozo erogépeket is láttunk, bár ezeket gépnek nevezni kicsit eros: inkabb amolyan mechanikus változatai a fitnesszteremben találhatoaknak.

Es meg is érkeztunk a kajához, aminel egészségesebbet nehezen tudok elképzelni. Rengeteg levest (“pho”, kismillio változatban), tengeri herkentyut, halat, zoldet és gyumolcsot esznek. Amugy a kajálás az egyik legizgalmasabb és egyben legnehezebb rutinja napjainknak: a változatosság gyonyorkodtet, de zavarba is ejt. Legtobbszor csak rábokunk valamire, ami megtetszik, igy nem tudjuk, mi is a neve annak, amit ettunk (legtobbszor már annak is orulunk, ha a hozzávaloit sikerul azonositani). Ritka, hogy mi válasszuk meg az ételt, és ne az étel találjon meg minket. Ismét Thaifoldhoz hasonlitva, az ételvadaszat itt valamivel nehezebbnek tunik, ott talán konnyebben ment, ez viszont nem tántorit el minket. Kitartoan vadászunk es mindig sikerrel jarunk. Lilla jelenlegi kedvence a tavaszi tekercsnek az a formája, amikor (azt hisszük) nyers, megolajozott rizspapirba csomagolnak tesztát, garnelarákot, egy fajta ujhagymát és meg valami inyencséget, amit nem sikerult beazonositani. Egy mogyoros-chillis-barna trutyis szosszal tálalják és isteni!

Rövid kiugrással gasztro-prekoncepciòkra: megkérdeztük vietnámi barátunkat, tényleg esznek-e kutyát. Es hogy tényleg finom-e, fôleg a hüüségesebbje. Elutasítò arcot vágott, és jelezte, hogy ugyan, dehogy! Viszont patkányt, na azt igen. (Mondjuk hozzátette, hogy csak mezeit. Es azt is, hogy igazábòl kutyát is, de csak a nagyon szegények.)

Meg egy szot az autokrol, mert nagyon jellemzo, amit megfigyeltunk. A motorbiciklikhez és biciklikhez képest nincsen sok beloluk, viszont ha lud, akkor kover: nem adják alább négykerék-meghajtásunál. Saigon gazdag város, ez már az utcákon furikázo vadonatuj Audik, Lexusok, Mercedesek, Hondák, Toyoták mennyiségébol is láthato. Ezeket a Hyundai-ok és egyéb dél-koreai márkák kovetik a sorban. Egytol egyik SUV-okat latni, nagy bohom járgányokkal viritanak gazdagék és mind fehér, ezustmetál vagy fekete. Szines autot nem látni, ugyanugy, mint kis- vagy kozépkategoriásat sem. Ez már csak azért is érdekes, mert - amint King-tol megtudtuk -, az autokra még egy 70%-os adot is kell fizetni.

 

Itt Nha Trangban máe regebbi, kopottas darabokat is látni, pedig udulováros lévén ez sem egy szegény kornyék. A városròl késôbb talán többet is írunk majd: kellemes a tengerpartja, és még két napra, mintegy véletlenül, ittragadunk kipihenni az elmùlt napok borzalmas fáradalmait.

 

Otödik nap: a Cu Chi alagutak

2011.03.09. 15:11 - f&f

Ha Vietnám, akkor háborù. Igazábòl, nem sokkal azelôtt, hogy kiderült volna: a Mekong tulajdonképpen csenevész halászok játszòtere, ahol több a baráti vigyor, mint Can Tho-Saigon tehervonaton a rizsszem, még a mi fejünkben is ùgy élt, hogy az a hogyishívják, a mocsár, ahol a predator megharcolt a rambòval, ahol a halászok kizáròlag hátulròl támadnak, és ahol a parasztok nem kézzel palántázzák a rizset a mocsárba, hanem egy kínai utánmásolt M60-al szemenként lövik a termôföldbe. Még dùdolgattuk is magunkban az apokaliptikus valkürt, miközben a motorosbárkával merész kanyarral, de viszonylag alacsony szögben rárepültünk a homestayre.

Szòval nem. Nem vonultunk derékig mocsárban, sárral bemázolt képpel, fejünk fölé tartott vietnámi ùtitervvel. Beszerveztünk viszont magunknak egy tùrát a Cu Chi alagutakhoz, hogy azért legyen viszonyítási alapunk, milyen szomorùságos mélységekbôl jutott el ez az ország odáig, hogy ugyan òriásplakátokròl nézzenek le ránk a pártállami kommuncenzorállam pirospozsgás jelszavai, de a nép boldog legyen, rizs akár a pelyva, hogy Saigon nyolc milliò lakosára öt millò motorbicikli jusson, és amùgy is, a város utcáin pontosan annyi Lexus, Toyota és aprò-cseprô SUV szaladgáljon, ahány Magyarország szüük környezetében összesen. (Bocsánat a motorizált gazdasági viszonyítási alapért, de ez volt most kéznél.)

A Cu Chi alagutak történelmi szerepérôl érdemes utánolvasni, röviden csak annyi: ez volt az a környék, ahol a vietnámi háborù közepetáján az északvietnámi kommunista harcosok kiépítették a hadállásaikat, a déliek fôvárosátòl, Saigontòl mindössze hatvannéhány kilométerre, hogy még több borsot törjenek az amùgy is frusztrált déliek és amerikaiak helikopterei alá. A pár ezer északi természetesen nem tudott volna helytállni a motorizált amerikaiakkal szemben, de volt egy taktikai elônyük: képesek voltak teljesen embertelen körülmények között élni, nagyon sokáig és nagyon kitartòan.

Embertelen körülményekhez a recept a következô: folyamatos bombázás közben áss kizáròlag házilag barkácsolt célszerszámmal annyi alagutat, hogy te, a rokonaid, és még pár ezren habitus-szerüüen éljetek benne. Az alagutak pont akkorák legyenek, hogy csak hason tudjál benne közlekedni, mondjuk a két kilométerre levô folyòig, ha éppen inni akarsz, vagy a hat kilométerre levô amcsi bázisig, ha inkább lövöldöznél. Miközben az ellenséged a földfelszínen vegyszerrel égeti az erdôt, hogy téged megtaláljon, te hùzòdj vissza, és élj fôtt tápiòkagyökéren hònapokig. Ahányszor kimész a felszínre, lôjj ki egy tankot, és azonnal bùjj vissza a 30x30 centis bejáraton. Mindig hagyj hátra valakit, aki élete feláldozásával betakarja a bejáratot falevelekkel és földdel.

Mi száz métert kùsztunk egy, a turisták kedvéért direkte kibôvített alagùtban, és már a közepénél víziòink voltak. De az alagutak csak egy. A hely egy mementò. A kínzòeszközöké. Konkrétan arròl láttunk tárlatot, hogy az élelmes északiak milyen csapdákat gyártottak az északiak farudakbòl, bombaszilánkokbòl és darabokra faricskált amerikai tankokbòl. Vietkonglegò a javábòl. "Good, heh?", mutogatta büszkén az idegenvezetô. "Absolutely", jeleztük.

No igen, az idegenvezetô. Ennél furcsábbat ritkán. Hetvenvalahány éves, nehezen lélegzô öregùr. Elmondása szerint a déliek oldalán harcolt 1968-i sebesüléséig. Tehát: ô volt az ellenség, akinek a csapdák készültek. Meghasonulás lehet ez neki a javábòl, elemezgettük egymás között. Vagy csak egy jòl sikerült, melléktermékmentes önagymosás. Vagy a pártállam jelzése a külföldieknek a vietnámi megbocsátás szépségérôl. Igazábòl képtelenek vagyunk eligazodni, hogy a vietnámiak miként is viszonyulnak a rendszerhez, a kijelentéseikben mennyi a sugallt propaganda és mennyi az ôszinte érzelem. "Ho Chi Min apòt mindenki tiszteli és szereti. Ho Chi Min apò a szívünkben van, és mindig is ott marad", mondta majdhogynem könnyes szemmel King barátunk és idegenvezetônk, miközben a nemzet édesapjának az egyik Can Tho-i parkban felállított, aranyosra mázolt szobrát néztük.

Na igen, Ho Chi Min. Az alagutaknál szorgos helyiek replikáltánk és árulták szuvenírként az apò találmányát, a harckocsikerék-gumibòl és egyéb szíjakbòl kreatívkodott szandálokat. Majdnem rá is csábultunk. De sajnos ergonomikusan lennénk, és azok a papucsok sùlyra, akár egy-egy vödörnyi nehézvíz. Es itt még csak nem is a nyomokban tartalmazott ideològia sùlyáròl beszélünk.

Az alagutakròl tovamenet ùjratelepített erdôkön mentünk át. Negyven évvel ezelôtt itt minden leégett, elpusztult, hamuvá változott. Hogy a nyom nem-maradásának nyoma se maradjon, a párt ùjratelepített. Katonás sorrendben állnak a fák, ameddig a szem ellát, egymástòl pontosan ugyanannyi centi távolságra, mert egy pártállamban, mégha gazdaságilag nyitott is, rendnek kell lenni.

Az alagùtban kiszakadt a Házsé gatyája, egész ùton városirányba kifele bámult a szerszáma, de senkit sem érdekelt, vannak ennél furcsább dolgok is ebben az országban.
 

UPDATE. Fotòk a Mekongbòl.

2011.03.08. 13:38 - f&f

No hátha most menni fog. A link:

picasaweb.google.com/lillushazse/MekongDelta#

 

süti beállítások módosítása